Míly furcsa az élet
Én és az ezerarcú végzet.
Utamba sodort, mert akarta.
Nem tudtuk, de ő tudta.

Mikor a sors fonala elindul útjára,
A homályban még az ösvényt sem találja.
Csak gurul előre egyre sebesebben
Végül nagyot csobban, s elmerűl a vízben.

Úszik az árral sebesen rohanva
Pajkosan játszik az ezüstös kagylókkal
Egyszer csak találkozik a sorsfonál a fénnyel
Most már együtt szállnak, suhannak a széllel.

A fény előre mutatja az utat
Az éj sötétjében is biztosan halad.
A sors, és a fény összeölelkeznek.
Varázslatos zene gyógyír a léleknek.

Megnyílik a szív, az érzés kavarog
Forr a sötét égbolt, holdanyó szirmot bont.
Csillaggal borítja az éj sötét palástját.
Szivárvány szinekkel öleli a fénypárt.