Kopott hintaszék, ma már csak emlék,
mikor nagyapám töltötte az időt benne,
bár fekete haját a dér már belepte,
csak huncut szeme ragyogott, az égre csillagot.

Kis parasztház volt az övé, virágok nyíltak köré,
a tornácon elnyúlt öreg kutyája, néha felmordult
ha rosszat álmodott, lassan elindult, ha idegent látott,
de már nem ugatott és álmos tekintetével kísérte a Napot.

Suttyó kisgyerek voltam, néha nagyapámhoz bújtam,
ha a gúnár megkergetett, olyankor ölébe vett,
valamit mesélt, a királyról, királylányról, tüzes sárkányról,
én kértem meséljen még és velünk nyikorgott a régi hintaszék.

Emlékszem, ha valami rosszat tettem, a tyúkot lábáról levertem,
hogy üljön már le és tojjon tojást, nem kaptam szidást,
elég volt, ha rám nézett, ástam volna magamra a földet,
bújtam volna szégyenembe, égve, égig pattogó tűzbe.

Már csak emlék minden, szemembe ragyog könnyem,
az öreg hintaszék a padláson pihen, néha álmában megreccsen,
mintha ülne benne nagyapám, s én szólítanám,
bagótól sárga bajsza alatt, csak mosolyogna rám.

A kis ház már megrogyott az idő súlya alatt,
üresen áll, csak a szél, meg az eső bontja a falat,
a lyukas tetőn bekacsint a Hold, ráül a hintaszékre
és lassan, nyikorogva mintha hintázni kezdene.