Val nemtörődöm áhítattal nézte az apró karácsonyfa csillámló díszeit. Fia jutott eszébe, akit nemrég temetett el, "Mennyire imádta a karácsonyt, még felnőtt fejjel is"- mondta félhangosan. Eszébe jutottak fia csillogó pupillái, amint megrögzött ragadozóként kutatja az ajándék rejtekhelyét a szent ünnep előtti hetekben. De már nem kell neki ajándékot venni. Neki nem kell már ennek a földi világnak egyetlen apró szikrája sem.
János, a férje gyermeki ártatlansággal meredt a fenyőre. Mosolya örökké nyíló virágként puhította simává arcát, de nem érzékelt az őt körülvevő világból szinte semmit sem. Nem tudta, milyen egy fiát elvesztő apa gyásza, hiszen az orvos nem javasolta, hogy ott legyen a fiatal János temetésén.
- Úgysem értené, csak összezavarná - mondta az orvos.
- Rendben. Talán neki a legjobb. Így, tudatlanul élni- suttogta akkor Valentina félig a doktornak, félig magának.
A karácsony csendben telt, néma keserűség ülte meg a ház suta fényekkel beszőtt zugait. Az asszony fáradt beletörődéssel etette, itatta, mosdatta férjét. Ő pedig csak mosolygott, kedvesen, mint a tavaszi Nap bolyongó fényei. Lelassult mozdulatai minden percben újra-tanulták a létezés alapvető törvényeit, a hitet, mely ekkor már csak megfeslett kabátként takarta be a családját.

Karácsony után újból kórházba szállították a férfit. Nem volt már egyetlen emléke sem, ami az élőkhöz kapcsolta volna létezését. Val minden nap megtette az egyre nehezebbé váló utat férjéhez. De lelke egyre gyötrőbb állapotba került, nem tudta elviselni, hogy életének párja nem ismeri őt fel. Nem tudta elviselni a halványan mélázó arcot sem, mely az ő pupillájába kapaszkodva próbált választ találni azokra a kérdésekre, amiket képtelen volt feltenni.
Egy reggel a telefon zaklatott zenéje ébresztette a nőt, aki hosszú percekig csak meredten bámult a készülékre. Aztán mégis felvette. Úgy áramoltak fülébe a lelketlennek ható szavak, hogy tőrként hasító fájdalommal született meg az a bizonyos gombóc a torkában. "Nem kell többet jönni." -motyogta még percekig, pedig a telefon ütemes hangjai már nem kapcsolták őt össze a kórházzal.
Nem kell többet menni. Nem kell többet enni. Nem kell többet tenni. Nem kell többet lenni.
Az oltalmat adó puha fotelbe huppant testtel üvöltött fel benne a magány őrülete. Nem kell többet menni. Nem kell többet lenni.

A közeledő éjszaka szárnyai alá vette zokogó lelkét, álmot bocsátva lelkének eleven hegeire. Megálmodta a szertartást, ahol a rokonok elbúcsúzhatnak férjétől s szinte érezte a virágok lengedező illatát. Aztán elképzelte, ahogy a paránnyá zsugorodott család a Margit-szigetnél a folyóba szórja a hamvakat.
- Így kell lennie- mondta ki hangosan, már ébren, szemeivel tapogatva a ráboruló éjjelt.
Mert nem áll meg az élet. Csak mert nem kell többet menni. S nem kell többet lenni. Csak a földdel, az áldott ősanyával kell újra egynek lenni.