A szél úgy dobálja az esőt, mintha megszentelni igyekezne Szodomát. Elkésett már. Buda felöklendezi a párát a beton fölé, az alkonyi fények visszanyomják.
Az ember önkéntelen is valami emberséget keres az emberek tekintetében, de azok csak szemek. A mozdulatokban találsz csak eszmét, az is fura tünemény: öltönyös, esőkabátos úr esernyővel...ő még egy tárgyaláson van, ez a nedves alkalmatlanság pedig..."..ah...ejnye,no... hol az a taxi?..."
Kislány fut át a piroson, teheti, áll a kocsisor...esik az eső, lebénul Budapest. Dudák, szitkok, de csak jelzés értékű. Jóféle szarvasbika válnék néhány pestiből, már ami a hímek bősz hörgését illeti a volán mögött. Mintha mindenki otthon lenne, s mindenki más az ő illetlen vendégeként tilosban tévelyegne - fővárosunk egy szép nagy legénylakás. Egy táblát kellene kitenni a városhatáron: "takarítót felveszünk. A Nemzet."
Miért szeretlek én Téged, Budapest?...vagy nem is szeretet ez, hanem szerelem, amihez az ember akkor is hű, ha csalódott? Igen, valami olyasmi. Szerelem. Hű, már csak bennem élő, de igaz és tiszta.
Te láttál engem úgy, mint senki más: meztelennek, csak gondolataim ráncaiba tekeredve, magányosan, nyomorultul, hogy az akasztott ember is megsajnált volna. Te láttál engem olyan minőségemben, amit mindenki más előtt mutatni szégyellnék.
Én pedig...máig úgy vagyok képes Rád nézni, ahogy csak a szerelmesek tudnak a jegyesükre.
Néha meg kellene simogatnod a lelkemet ezért a hűségemért. Nem teszed, de én konok érzülettel találok fűben-fában, kőben és betonban suttogó édes vallomásokat, amiket Neked tulajdonítok. Hozzám írott verseknek látom a zajod, a ködeid, a nyarak és tavaszok meghívott jó szomszédaidnak a játszótereken, ahol bemutatsz bennünket egymásnak. Tél pajtásról levered a havat, a fagy köszöntő leheletét, úgy ülteted mellém a buszon...vagy ha mégsem, hát Istenem...csókod mégis csók marad, és én belepirulok.
Szerelmesed vagyok, én, a vak gyermek, ki érzékeire hagyatkozva bolyong ezerarcú lelkedben - ezek utcák, mondják. Nem, én nem látok. Ne meséljetek nekem látható dolgokat, ne akarjátok anyámat fényképről megszerettetni velem. Hordom idebenn s nem bánom, ha minden nap más arca van. Nem bánom, ha anya, ha szerető, ha szomszéd. Kézen fog, becéz és pofon vág. De a sorsom szeretni.

Találtam egy tollat. Felvettem a földről s tárcámból egy számlát kapartam elő. Hátoldalán kipróbáltam, az apró görgő szántott, de vetni nem vetett.
"Dobd el, kifogyott" - nem. Ami nem illik az életünkbe, minden rossz, hibás?
Felemeltem a tollat és a szél selymén nyomot hagyott. Más nem láthatta, csak én, a világtalan.
"szeretlek" - írtam és fellobogott az égre az üzenetem. Belepte az eget, nyúltak-kövéredtek a betűi, csillogtak és sóhajtottak a színek. Lebegett, éget az írás, kacagott, tombolt a szó...

Nem látta senki, mikor sírtam. Szembogaram hamu, befelé hull csillagaim parazsa - kerüli minden látó a vakok tekintetét, mert félnek, hogy saját arcuk néz vissza a homályból.

"hülye" - közölte barátom. Igaza van, gondoltam, és visszatettem a tollat a járdára. Szeretném megosztani valaki mással a világot. Ha megtalálod a tollat, bárki vagy, írd fel Te is a szélre: "szeretlek" és tedd vissza a tollat. A tintája a miénk, az érintése közös.

Még egy percre eszembe villan, mi van, ha radírt találnak más szemű emberek. Reménykedjünk.