Van úgy, hogy tűzből írsz. Kell, hogy járjon az eszed, és bármiről írnál már, bármiről, ami garantálja, hogy nem gondolkozol közben. Csak írsz, írsz, és próbálod felejteni, hogy miről is. Nem számít, írnod kell. Le kell írnod, hogy a világ igazságtalan, hogy azok ütik meg a bokájukat, akik nem tettek keresztbe senkinek, akik tisztelték a törvényt, akik még csak fel sem nőttek, aki becsületes feleség volt, aki védtelen. Az pedig, aki minden rossznak az oka, aki valaha jó volt, valaha fontos volt, ma senki, és nem segít. Csak benne hagyja az ártatlanokat abban a kilátástalan káoszban, amit okozott, és amit már nem képes rendbe hozni. Átruházza a felelősséget, és tönkretesz mindent maga körül.

Védtelenek vagyunk. Nem véd törvény, nem véd jog, de ami a legnagyobb baj, hogy pénz sem véd. A pénz nagy úr, akinek van, szabad, akinek nincs, annak más van: rémálmai.

Jövőre van szüksége az embernek, célokra, perspektívára, hogy lássa, amit csinál, nem hiábavaló. Nélküle elveszett, napról napra éli az életét, örül, ha túléli a napot, örül, ha nem kap olyan hírt, ami még mélyebbre taszítja. Úgy érzi, nincs kiút, csak bizonytalanság. Keserű Carpe Diem, mert mást nem is tehet, csak élnie kell a mának, hiszen jövője már úgy sincs.

Aztán, ha már elmúlik a tűz, a harag, ami hajtja az írást, lelassul a folyamat. Gondolkozni kezdesz, és emlékezni. Emlékezni arra, ami volt, és azon elmélkedni, hogy a most miért nem lehet olyan, vagy legalább kicsit olyan, mint a múlt? Miért is gondol az ember rá, miért vannak az emlékek? Van, akinek kapaszkodók, és van, akinek csak arra jók, hogy eszébe jusson: soha nem lesz már olyan, mint ami volt, mint amilyen jó volt, és fájdalmat okoznak.

Mindig egyedül. Senki sem ért meg, és nem azért, mert művész vagy, hanem mert még sohasem kerültek olyan helyzetbe, amilyennel nap mint nap szembesülsz. Elpártolnak mellőled, mert nem látnak mást, csak hogy megváltoztál, hogy keseredettebb lettél, pesszimista és ironikus. Nem értik, hogy védekezel, senki sem érti meg, hogy ha nem dühöngsz, a belső harag öl meg. A dühödet pedig - amit iróniában éreznek, mert csak azt ismerik - nem értik, és nem is akarják megérteni. Végül teljesen egyedül maradsz, a gondokkal, a kilátástalansággal, a céltalansággal. Rájössz, hogy már az írás sem megy, minden rossz, és minden szétesett.

Befejezed.