Üres tereken sétálnak a szavak,
semmiből és valamiből választanak.

Ahogy emberöltőre dőlt emberöltő,
a költő
belső hangját követte.
Színes szavainak szövete
mutatja, milyen a bent és a kint,
fest szelíd örömet és kínt,
port és álomport hint,
buzdít és lázít,
teremt igazit és kvázit,
emel és ejt,
emlékeztet és felejt,
égbe visz és lefele lejt.

A vezér, szóból épít várat,
s milliókat szóvárába zárat,
feltüzeli a mondatokból rakott falat,
egy gyújtó hangú szónoklata alatt,
és a nagy hőtől egy este,
ellobban ötven millió ember teste.

A tudományban a szavak,
igazak, mint a tavak.
Ha a világ föléjük hajlik,
hűen tükrözik, benne mi zajlik,
de sokszor dadognak, a mindent át nem érik,
a végtelent centiméterekkel mérik.

Beszél az emberi száj,
ha muszáj, ha nem muszáj.
A szó simogat és néha fáj,
megsebez és gyógyít,
egyszer lódít,
másszor mondja a valódit
vagy ájulatba bódít.
Idéz hűvös bort, meleg kalácsot,
utánoz korbácsot,
tiltásokból rak rácsot.
A szerelmes szavak szelídek,
a támadók, mint gonosz szelindek
marcangolnak, tépnek, morzsolnak,
sokszor halálra horzsolnak.

A világ büszkén viseli magán,
mert valódi ékszer a nyakán
a szavak lánca,
rajta a hangok tánca
kavarog, meg nem áll egy percet,
rezgeti a sok decibelt, hertzet.

Ülj le ide mellém,
összebújunk a semmi mellén,
hallgatjuk az örök showt,
mind az összes szót,
a hajdan volt rosszat és jót.