HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1869

Írás összesen: 48526

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / románc
Szerző: vajFeltöltés dátuma: 2006-07-31

Hajnal (7) regény

A kórházban gőzerővel beindult a vizsgálatok sorozata, hogy megállapítsák, mi van Dani betegsége mögött. A gyorsaságra azért is szükség volt, mert ahogy azt a kórházi zárójelentésben később írták: a rapidan progrediáló hepatitis, fulmináns májelégtelenségbe látszott torkollni. Ez lefordítva azt jelentette, hogy Dani állapota vészes gyorsasággal romlott. Már a második napon világos volt, hogy itt nem egy szokványos forgatókönyv szerint zajló esetről van szó. Ahogy múlt az idő, az orvosok egymás után zárták ki a lehetséges, ismert kór okokat, egyelőre nem találták a megfelelő címkét.

Közben felbolydult a település ahol laktunk, mert Dani iskolájának tanulóifjúságát be kellett oltani, hogy a feltételezhető fertőzés ellen sikerrel felvehessék a harcot. Családunk népszerűségi indexe meredeken zuhanni kezdett. Amikor egyik nap én is megjelentem az orvosi rendelőben a saját szérumomért, éppen népes gyereksereg várakozott bénultan az előtérben. A szokásos védőoltás kontingens felett kiutalt szúrást, enyhén szólva a belügyeikbe történt illetéktelen beavatkozással tartották egyenértékűnek. Jogos sértettségüket azonban elnyomta a gondolataikban egyre fenyegetőbben megjelenő injekciós tű idegborzoló képe. Felajzottan meresztgették fülüket a csukott ajtó felé, és hallani vélték bentről kiszűrődni az ártatlan áldozatok halálhörgését. Harmadik általános osztályos tanulók megtört aggastyánként botorkáltak ki az orvosi szobából, a tűvel lefolytatott aktív fizikai kontaktus lezajlása után. Valahol a tudatom legalján éreztem, hogy nem jól van ez így, de nem perlekedhettem az orvostudománnyal, akkor tényleg úgy látszott, hogy esetleg járványt lehet megakadályozni az oltásokkal. Mikor a gyerekek felismertek és azonosítottak, mint a fertőzésveszély egyik gócpontját, az injekciós beavatkozások mértéktelen elharapódzásának kútfejét, olyan pillantásokat lövelltek felém, hogy ettől úgy éreztem magam, mintha én magam lennék egy megtermett, visszataszító külsejű hepatitis C vírus. Biztató pillantásokat lövelletem szerteszét, próbáltam nagyon eltökéltnek látszani, valójában megtörten kúsztam be a doktornőhöz. A bennem dolgozó önvád miatt szinte jogosnak éreztem, hogy én ne csak egy szúrást kapjak, hanem legalább tízet, és azokat se a hagyományos módon juttassák a bőröm alá, hanem legalább öt lépés távolságról, lendületes hajítás eredményeként, mint ahogy az a darts nevű dárdadobálós játékban szokásos.



Magdi a második naptól kezdve beköltözött a kórházba. A nappalokat én is bent töltöttem, csak éjszakára autóztam haza. A gyerekosztályon bevett gyakorlat volt, hogy a szülő - az ellátásért fizetett méltányos összeg fejében - éjjel-nappal együtt lehetett beteg gyermekével. Én még emlékszem azokra az időkre, amikor a kórházakban egy héten csak háromszor lehetett látogatni, szűk két órában. A betegek és a hozzátartozók ezekre az alkalmakra összpontosították az időközben jelentékeny mértékben felgyülemlett érzelmek és információk cseréjét, ilyenkor történt grandiózus táplálékmennyiségek felvétele az ápoltak részéről. Egy-egy látogatás után a kórtermek a rigómezei ütközet utáni állapotok hű képét mutatták, a beutaltak eddig jó reményekre jogosító kórlefolyási eredményei hirtelen az ellentétükbe csaptak, jelentős mértékben nőtt az intézményben bérért foglalkoztatottak munkahelyi terhelése. Mindezen tapasztalatokból okulva az egészségügyi kormányzat szerencsére engedélyezett egy sokkal inkább ember- és betegbarát szisztémát, amiben a külvilággal való kapcsolattartás lehetősége folyamatos lehet, így a kórházi látogatások gyakorlata élesen elkanyarodott a büntetés-végrehajtási intézmények által követett eljárástól.

A Dani mája körüli vizsgálatok sorozatban követték egymást, eredmény még mindig nem volt. Kezdetben még nem érzékeltünk nagy veszélyt. Úgy gondoltuk egy-két hét a kórházban, aztán minden visszazökken az eredeti medrébe. Addig is ki akartuk használni az ölünkbe pottyant lehetőséget, hogy hosszabb ideig, intenzívebben lehetünk együtt. Magdi is sokat dolgozott abban az időben, esténként pedig informatikai szakképzésen vett részt. Az én munkahelyemen is mindennapos volt a feszültség. Sok ember egzisztenciáját, állását érintő döntéseket kellett végrehajtani, emberi tragédiákat kezelni, nehéz helyzetbe jutott kollégáinknak segíteni. E mellett utolsó éves voltam az egyetemen, államvizsga, szakdolgozat satöbbi. Feltankoltunk társasjátékokból, kártyákból, könyvekből, színes ceruzákból, úgyhogy ha egy hirtelen földrengés elzárta volna a kijáratot, akkor is hatékonyan tudtuk volna szórakoztatni magunkat életünk hátralévő részében a raktáron lévő játékkészlet alkalmazásával.

Érdekes módon elég sokszor megfeledkeztünk arról, hogy hol is vagyunk. A lassan araszoló idő minden élvezhető percét nagyra értékeltük. Tudat alatt talán rögzíteni akartuk a még úgy-ahogy egyben lévő világunkat változatlanul, ebben az állapotban. Kerestük a legapróbb pozitívumot is a jelenlegi helyzetben, kifacsartuk a pillanatból mindazt a kevés jót, amit még lehetett. Egyre fogyó gazdagságunk utolsó fillérjeit költöttük, és mondhatom, megnéztünk minden érmét, amit kiadtunk.

............
Dani alig múlt nyolc éves,
amikor egy kétes
eredetű vészes
kór,
ledöntötte a lábáról.
A beste
betegségtől sárga lett a teste,
amilyen a napraforgó szirma
bírna
csak lenni,
de ez még mind semmi.

Miután jól fölrázva,
beköltöztünk a kórházba,
az orvos nem tudott azzal jobb kedvre deríteni,
hogy nem fognak maholnap innen minket kipenderíteni.
Az ellátástól nem eresztettünk tokát,
de megtalálni a betegség okát,
- bár a gyökerét sok orvos matatta -
ahogy az ábra végig mutatta
nem sikerült.
..............
Az orvostudomány
nem tudom hány
képviselője egyetértett abba',
ez a betegség úgy van szabva,
hogy fel kell készülni a legrosszabbra.
..............
Bár félvállról semmit sem vettünk,
a kórházban kezdetben sokat játszottunk, nevettünk.
Nehéz volt elviselni azt ott,
hogy a család egy üvegketrecben gubbasztott.
Az volt a bajom,
hogy mint három majom
a ketrecbe bezárva,
mint egy bazárba
ülünk,
lógatjuk az orrunk, fülünk,
és arra fordítjuk az időt,
hogy várjuk az állatszelidítőt.
A kórterem,
mint egy verem
ablakain át, mindig szemezett valaki Danival, Magdival meg velem.
Közben sajnos a betegség szaladt,
nem éppen a happy end felé haladt.
Nekünk már más nem maradt,
mint szakadt,
tépett testünk, lelkünk rongyát
- ahogy mondják -
összekaparni,
és nagyon akarni,
hogy a küzdelemben Dani győzzön,
nehogy az elmúlás beelőzzön.

Szombaton reggel tíz órára értem be a kórházba. Előtte a közértben beszereztem az elmaradhatatlan cseresznyebefőttet, ami szinte az egyetlen étel volt, amit Dani az utóbbi időben hajlandó volt megenni. Bár ahogy szorongva konstatáltam, abból is egyre kevesebbet vett magához.

Magdi falfehér arccal fogadott - A doktornő beszélni szeretne velünk - suttogta olyan halkan, hogy alig értettem a szavait. - Menj be az irodájába, én képtelen vagyok rá - tette hozzá. - De hát még azt sem tudod, mit akar mondani - próbálkoztam. Megtörten rámnézett, és én akkor biztosan tudtam, hogy neki, mint anyának nem kellenek ahhoz szavak, hogy tudja, itt valami nagy baj van. Ellenállhatalan erejű lavina indult el dübörögve, a hegynyi hógörgeteg egyre szédültebb tempóban közeledett, maga alá akart temetni minket. Magdinak nem volt szüksége az orvosi nyelvezet kacskaringóira, a tudomány szakkifejezésekbe burkolt ítéletére ahhoz, hogy tisztában legyen vele: megkezdődött a kíméletlen harc gyermekünk életéért. Az erőviszonyok nem egyenlők. A betegség mögött légiók sorakoznak, számtalan sikerrel megvívott, az ellenség halálával végződött ütközet tapasztalatával felvértezve. Szemben velük három szerencsétlen, rémült, tehetetlen ember, remegő lábakkal, fegyvertelenül. Megint éreztem az elmúlt napokban engem már többször kerülgető hideg leheletű, dermesztő alak jelenlétét. Nem láttam, de tudtam, kaján vigyor ül a képén, könnyedén a falnak támaszkodik, ő már tudja mi lesz a következő lépés.

De félre a rémképekkel, gondoltam, ne gyártsunk elméleteket, az nem vezet sehová. Hallgassuk meg előbb mit mond a doktornő, félni ráérünk azután is. Legbelül persze szűköltem a rettenettől. Izzadt a tenyerem, egy makacs ér eszeveszetten dobolt a homlokomon. Tudtam, hogy be kell lépnem az irodába, de azt hittem, ha mégsem megyek be, talán elkerülhető minden, ami ott bent vár. Hirtelen úgy éreztem, ez az egész nem velem történik. Valahogy mintha kicsúsztam volna a testemből, és kicsit lemaradtam volna hátra, meg balra, és onnan figyeltem volna a történteket. Abban a pillanatban minden szorongást otthagytam eredeti porhüvelyemben, nem éreztem a szívem zakatolását, egyszerre tiszta lett a fejem. Mindent éles fényben láttam. Láttam, ahogy kopogásra emelem a kezem, majd a bentről felhangzó biztatásra belépek. Két helyen voltam egyszerre, megszűnt a hagyományos tér. A mindennapi létben, ha egyszer itt vagyunk, nem lehetünk ott. Az egyik kizárja a másikat, sőt az egyik, a másik nemlétéből nyeri a saját létezését. Azáltal van, hogy a másik nincs. Egész életünk a poláris világban zajlik, folyamatosan igenek és nemek közül választunk. Ahogy az egyik dolog mellé letesszük a voksunkat, a másikat azonnal elveszítjük. Az egésznek csak a fele lesz a miénk. Ha egy irányba menetelünk, valamitől azalatt távolodunk. Arcunk napfényben fürdik, és közben fázik a hátunk. Ötven százalékos életet élünk.

Egyszerre voltam nyugodt és eszeveszetten ideges. Éreztem magamban az erőt, és alig voltam képes elvánszorogni az asztal elé állított székig. Határozott kontúrokkal észleltem magam körül mindent, és ugyanakkor összefolyt előttem a világ. Nem egymás után voltam hol kétségbeesett, hol magabiztos, hanem egyszerre, egy időben. Elöntött a tettrekészség, és mégis úgy érzetem a kezemet sem tudom mozdítani. A jelentkező érzéseknek nem volt ritmusa, nem telt az idő. Ha minden egyszerre van jelen, ahogy ezt átéltem, akkor az időnek nincs jelentősége. Kronosz egy pillanatra elbóbiskolt.

Egy villanásnyi ideig megtapasztaltam mi az egység, és ehhez ketté kellett hasadnom. Már tudtam milyen az: nem az ellentétek között őrlődni, nem állandóan választani, ítélkezni, nem folytonosan küzdeni valamiért, valami ellen csatázva, mert minden az enyém, itt és most. Nagyszerű pillanat, semmi hozzá foghatót nem éltem át addig. És ehhez a kivételes pillanathoz életem legnehezebb, legdrámaibb történései vezettek el. Nem adták hát ingyen ezt a felfoghatatlan felismerést, egynek lenni mindennel, egyszerre ott lenni mindenhol, kilépni az időből. A szenvedés hívta létre a mennyei boldogságot, és ezzel már megint visszazuhantam a poláris létbe.

Üljön le apuka - szólt a doktornő - szeretnék néhány dolgot elmondani Dani állapotáról. Lassan leereszkedtem a fotelbe. Egy kis irodában ültünk. Íróasztal, egy szék, két fotel, egy szekrény, és egy falra szerelt könyvespolc, ez volt az ítélethirdetés színtere. Az amerikai filmekben ilyenkor a manöken küllemű orvosnő mélységes empátiával, együtt érző arckifejezéssel, magabiztosan fordul a magas biztosítási kategóriájú állampolgárhoz Jól eltalált mondatokkal, a nézők érzelmeinek húrjain lágy futamokat pengetve, keserédes dallamot rittyent, amit a közönség könnyein át a képernyőre tapadva egyöntetűen zabál. A valóság mindig más. Az egyetlen közös momentum a hollywoodi széria filmek és az én reality show-m között az volt, hogy Hippokratész kései nőnemű követője, küllemét illetően még versenyben lehetett. Látszott rajta, nagyon kényelmetlenül érinti, amit mondani akar, ezért ismerős terepen akarva maradni, száraz szakmai hangon közölte velem, hogy sejtelmük sincs, mi okozza kisfiúnk betegségét. - Ha ilyen iramban romlik tovább az állapota, és a labor eredmények nem javulnak, egy-két napon belül le kell vinni Danit az intenzív osztályra, ott legalább stabilizálni lehet a keringését. Ilyen esetekben vérplazmát szoktunk adni, amire elképzelhető, hogy jól reagál. Ha ez a kezelés eredménytelen, akkor szükséges lehet a májátültetés, bár annak az esélye, hogy ilyen rövid idő alatt megfelelő májat találunk, elég kicsi - mondta el egy szuszra a doktornő. Láttam a szemén, hogy az adu még ott van a kezében, a hatásos dramaturgia szerint a poén mindig a végén jön. Az egyoldalú kommunikációt párbeszéddé szélesítve, egy remegő hangon előadott kérdéssel járultam hozzá a beszélgetéshez, ezzel a társalgást a végkifejlet felé segítve. - Mik a kilátások doktornő? - Nem nézett rám, úgy válaszolt - Soha nem lehet előre biztosan tudni egy betegség, hogyan fog lefolyni. Bármilyen szerencsés fordulat elképzelhető, de én azt javaslom, minden eshetőségre készüljenek fel. Az intenzív osztályon a keringés fenntartásával lehetőséget tudunk adni a természetnek, hogy beavatkozzon. - És ha nincs szerencsénk? - kérdezetem, a hangom üresen kongott, mint egy géphang. - Akkor néhány napunk van - jött a válasz, és éreztem, hogy a doktornőnek most van a legnagyobb szüksége a hűvös, tudományos kívülállásra. Hogy nekem mire volna szükségem, ahhoz, hogy ezt ép ésszel kibírjam, azt abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani. Ki voltam ütve. A sors először gyomorszájon vágott, majd amikor a fájdalomtól összegörnyedtem, egy lendületes bal felütést helyezett el az államra, ami sportberkekben köztudomásúan a legbiztosabb ko. pont a fejen. Valami hasonlóra ugyan számítottam, de egészen más az első menet előtt a ringben ruganyosan ugra-bugrálni, és csak egy-egy lapos pillantással felmérni azt az izomkolosszust a másik sarokban, akivel mindjárt összeeresztenek, s megint más filmszakadással a fejedben a padlón feküdni, és azon csodálkozni, hogy a többiek körülötted hogyan képesek magukat viszonylag könnyedén függőlegesen tartani.

Miután némileg kitisztult az agyam, az első gondolatom az volt, hogy rendben én ugyan megkaptam a beosztásomat, de hogyan fogom ezt Magdinak elmondani? Nem lévén a doktornővel több közös témánk, halott sápadtan felálltam és engedélyt kértem távozni. Miközben a folyosón vonszoltam magamat Dani kórterme felé, hirtelen eszembe ötlött, hogy milyen jó nekem, hiszen néhány évvel azelőtt, egy pszichológiai tesztsorozat kitöltése után a lélekbúvár fenékig kielemzett és megállapította, hogy szegényes érzelem- és fantázia világgal bírok. Sose gondoltam volna, hogy ez egyszer jól fog jönni. Még csak meg sem kell keményíteni a szívemet, nem fogok fájdalmat érezni, és mivel csont fantáziátlan vagyok, biztos, hogy el sem tudom képzelni mi vár még rám, és a hozzám tartozókra, azokra, akiket alacsony energetikájú szeretetemmel a hétköznapokban körülveszek. Ugye, hogy minden rosszban van valami jó? Lehet, hogy direkt örülnöm kéne, hogy kóros érzelem- és fantázia szegénységem pozitív oldalát is alkalmam van megélni?

Beléptem a kórterembe. Dani éppen gyógyulási bulijának a meghívóját rajzolta, körülötte színes ceruzák, tollak. Pár napja ugyanis arról beszéltünk, hogyha kimegyünk a kórházból nagy partit, rendezünk, és meghívjuk rá az összes barátját. Most a fogai közül egy iciri-picirit kidugott nyelvvel, teljes koncentrációval rajzolt, színezett, írt, és alapos körültekintéssel fontolgatta, ki szerepeljen a meghívottak listáján. - De jó, hogy jössz apu, szerinted meghívjam a Csabit? - kérdezte gondterhelten. - Téged kérdeztelek apu, miért nem válaszolsz? Mi van veletek, az anyu sem figyel rám, mindig máshol jár az esze. Pedig már nincs sok idő, mindjárt kimegyek a kórházból, sietnem kell a meghívókkal, és még el is kell vinni a gyerekeknek. Könnyes lett a szemem. - Persze Danikám hívd csak meg a Csabit. Nem kell sietni, mindenre van időnk - mondtam egy jókora gombóccal a torkomban, és megsimogattam a fejét. Most megint esküdni mertem volna, hogy van még valaki rajtunk kívül láthatatlanul a szobában. Bólogat, mert minden úgy megy, ahogy eltervezte. Még reszelős röhögését is hallani véltem. Magdi fürkészve nézett. Próbált valami biztató jelet leolvasni az arcomról. Abban reménykedett, hogy nem hoztam rossz hírt, de igazából tudta, hogy hiába. Intettem neki, hogy menjünk ki az erkélyre.

Kint csendesen elkezdett szállingózni a hó. A hatalmas pelyhek puhán egymás mellé ültek a párkányon. Minden hókristály külön világ, mindegyiket más égi tervező tervezte. Különböző címletű, szikrázó ezüstpénzek, a természet végtelen kincseskamrájából. Makulátlan paplant terítenek a piszkos városra, tompítják a hangokat, a lépések zaját, az autók kerekeinek surrogását. Kár, hogy néha nem hullik hó az ember lelkében is. Lehűthetné az égető fájdalmat, könnyű, patyolat fehér ruhába öltöztethetné az éjsötét reménytelenséget, tisztára fürdethetné a vérző belső sebeket. Álltunk a sűrű hóesésében. Nem tudtam megszólalni. Felnéztem a szürke égre, a gyerektenyér méretű lehulló hópelyhek majdnem teljesen eltakarták a felhők koszos rongyait. Nem értettem, ilyen piszkos batyukban, hogyan maradhat tiszta akár csak egyetlen hópehely is.

- Azt mondta a doktornő, hogy elvégeztek minden lehetséges vizsgálatot, de fogalmuk sincs Dani mitől beteg. Holnap vagy holnapután az intenzív osztályra kell vinni őt. Nem biztatott semmivel, még a májátültetés esélyét is minimálisnak látja. Holnap jön egy prof, aki megvizsgálja és felveszik a transzplantációs listára - mondtam, és kétségbeesetten igyekeztem legalább egy szemernyi optimizmust csempészni a szavaimba. Kerestem, hol kapaszkodhatnék meg ezen a jeges, csúszós terepen, de annyira reményvesztettnek éreztem magam, hogy nem nagyon sikerült. Kinyújtottam a kezem és néztem, ahogy egy hópehely a tenyerembe hullik, érintését szinte nem is érezni, könnyedén elhelyezkedik a sorsvonal határozott barázdájában, felszikrázik a lámpafényben, majd eltűnik, nem hagyva nyomot maga után. - Mondott valamit arról a doktornő, hogy milyen kezelést alkalmaznak? - törte meg a nyomasztó csendet Magdi. - Tulajdonképpen nemcsak a betegség eredetét nem tudják, hanem gyógyítani sem képesek. Igen, beszélt arról, hogy vérplazmát adhatnak neki, de ez inkább csak arra jó, hogy néhány nappal több esélye legyen a csodának, hogy beavatkozzon. - préseltem ki magamból a szavakat. - Csak sajnos nincsenek csodák - tettem hozzá keserűen. Teljesen elborított a reménytelenség érzése. Minden erő kifutott a tagjaimból. Úgy éreztem magam, mint egy végsőkig elcsigázott, több sebből vérző gladiátor, akit egy csapat oroszlán kerülget. A bestiák könnyedén mozognak, gonosz, éhes fény van a szemükben, csorog a nyáluk, pofájukból kivillannak hatalmas agyaraik. Nekidőltem a falnak, próbáltam mélyeket lélegezni. Magdi odalépett hozzám, én átöleltem, szorosan tartottuk egymást. Az arcunkon lassan végigfolytak a könnyek, jéghideg barázdákat hagyva maguk után. Nem éreztük a kinti hideget, de remegtünk a belül terjeszkedő dermesztő fagytól. Ahogy így egymást átkarolva álltunk, azt éreztem, hogy Magdi izmai megfeszülnek. Felemelte a fejét, a szemembe nézett, és azt mondta - Még nincs vége. Ha igazán szülőknek tartjuk magunkat, akkor nem tárhatjuk szét a kezünket tehetetlenül. Igenis vannak csodák, kell, hogy legyenek! És mi segíteni fogunk a csodának - határozott volt, konok kifejezés ült a szemében. Nem értettem honnan veszi az erőt, én még nem tartottam itt. Úgy éreztem nem szolgáltunk rá, hogy kétségbeesett, emberfeletti erőfeszítéseket kelljen tennünk azért, hogy egyben tartsuk az életünket, hogy egy legyőzhetetlen ellenféllel küzdjünk gyermekünk életéért. Igazságtalan, hogy egy nyolcéves kisgyereknek nincs tovább. Még alig kapott valamit, még nem látott semmit, még nem tud erről a világról semmit. Az életet ennél hosszabb távra találták ki, azt rendesen végig kell járni, a lelkünkbe gyűjtve mindazt a gyémántot, szépséget, és igen még a lim-lomot is, amivel az úton találkozunk. Na de az elején elvenni a lehetőséget, ez nem fair. Ennek nincs semmi értelme. Mi történt itt, hogy egy ártatlan gyereknek ilyen súlyos árat kell fizetnie? Hiszen nincs semmi bűne. Kinek jó ez? Ezt nem akarhatja senki!

.........
A vákuumban hidegen hallgatnak a szférák,
miközben a méhrák
a jövőnket csámcsogva falja.
Vajon tudja Isten jobbja, mit csinál a balja?
.......

Ökölbe szorult a kezem, elborult az agyam, és teljes erővel belebokszoltam a falba egy hatalmasat. Recsegtek a csontok, néhány csepp vér hullott a hóra. A kezembe harapó fájdalom végigrohant a testemen, de megint éreztem, hogy élek. Elmúlt a kábulat. Belenéztem Magdi szemébe, ahonnan rettegést, kétségbeesést olvastam ki, de retinájára kivetültek a határtalan erő, bizalom és szeretet képei is.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Érdekes álom? című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Dereng a kék című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 2. rész című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 1.rész című alkotáshoz

dinipapa bejegyzést írt a(z) Dereng a kék című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - A nagy ház 05. című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel A te házad az én váram - Kicsit másképp 08. címmel a várólistára

szilkati alkotást töltött fel Fogarasi-havasok címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Érdekes álom? című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 18. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 17. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 17. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 16. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)