HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 7

Tagok összesen: 1857

Írás összesen: 47934

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-03-19 06:35:00

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: GyöngyiFeltöltés dátuma: 2009-02-25

Lerhit

Lerhit kicsit különbözött a többi 12 éves fiútól. Soha nem volt barátja, így magába forduló, gondolataiba mélyedő, kedvetlen gyermek lett belőle a serdülőkor küszöbéhez közeledve. Apró termetű volt és vékony. Bennülő sötét szemét nem is igazán lehetett látni, mert örökké lesütötte, a földet nézte. Apja vámügyi tisztviselőként dolgozott, így sokat költöztek. A fiú élénken érdeklődött, és jól megfigyelte a városi élet minden mozdulatát, a másságot a városok között. Ezt a nyarat a fiú anyai nagynénjénél töltötte, közben szülei már új városban, Linzben laktak. A fiú előre örömmel vágyott a nagyvárosi élet megfigyelésére.
Ez a nyár kellemes meglepetést tartogatott számára. 1901. április 20-án, épp Lerhit 12. születésnapján kölykedzett meg az anyai nagynéni német juhász kutyája. A legszebb kölyköt meghagyták Lerhitnek. A fiú nem tudott róla, meglepetését jól leplezve, alig kimutatott örömmel fogadta az ajándékot. De szíve boldog volt. Egész nyáron együtt játszott a kiskutyával, meg sem próbált barátkozni a falubeli gyermekekkel. Rossz tapasztalatai voltak a barátkozással kapcsolatban. Gyakran került új iskolába, új környezetbe, ahol a kis különcöt többnyire nem fogadták be, és mint könnyű prédát sokszor megverték és megalázták. A kutya szerette őt, hűséges, alázatos kis társa lett. Lerhit csodálattal fedezte fel, hogy kis barátja milyen készségesen teljesíti parancsait. Ha olykor engedetlenkedett, egy vesszővel rácsapott, a kutya ugatott, morgott, vicsorgott, de végül is teljesítette gazdája utasításait.
Nyár végén már a kutyával ment haza a városba. A nénitől kapott pénzen kutyák idomításával foglalkozó szakkönyveket vásárolt. Örökké ezeket bújta, és kiskutyáját keményen megfosztotta akarata legkisebb szikrájától is. Ahogy nőtt a kutya, egyre félelmetesebbnek tűnt, Lerhit volt számára a minden, kutyai léte, valósága egyetlen közvetítő kapcsa a külvilággal. A kutya éjjel nappal szolgálta gazdáját töretlenül, a legodaadóbb engedelmességgel.
Amilyen sikeresen beidomította kutyáját, ezzel ellentétesen egyre nagyobb kudarcok érték az iskolában. Legtöbb idejét az eb foglalta le, és bizonyos gondolatok, melyek a kutya felett kivívott hatalmasságából indultak ki. Gondolataiban Nagy Sándorrá vált, soha fel nem fedezett kincses városok felfedezőjévé és leigázójává, aki mesés kincsei fölött trónol, fáraónak képzelte magát, aki beszélget az Istenekkel. Boldog, elmélázott órái voltak ezek, mik magányos lelkét diadalittas mámorral töltötték el. Jegyei közben leromlottak, és akadt még egy kínos, zavaró tényező mindennapjaiban. Az osztálytársak: a magas, szőke, kék szemű, kék inges fiúk, akik mindig belekötöttek, olykor megverték. Lerhit nem értette, hogyan bánthatják őt: a hódítót, a dicsőt. Ezeket a fiúkat harcosainak képzelte, helyet adva nekik mesés kincsei élvezésében. De ezek a fiúk mindig csak bántották. Módszeresen. Ő szótlanul maga elé meredve eltűrt mindent, nem szólt egy szót sem. Úgy érezte, ezek a verések dicső harcai közben esett sérülések. Volt egy másik fiú is az osztályban, Isaak. Termetre ő is olyan parány volt, de Lerhittel szemben meghunyászkodó, és minden egyes verés, megalázás után próbált a fiúkkal valamiféle egyezséget kötni, kompromisszumra bírva a fiúkat, akár anyagi ellenszolgáltatás, vagy egyéb fejében is. Sokszor úgy esett, hogy mindkettejüket egyszerre ütlegelték, vagy tolatták le velük az alsónadrágjukat, aztán hangos vihogással haza kergették őket. Isaak sírt. Panaszosan, reménykedve jobb sorsában közeledett Lerhithez, mert hisz sorstársak voltak ők ketten. Azt hitte, ketten többre mennek a kék ingesek ellen. Lerhit gyűlölte a fiút. Sóvárgó gondolataiban azt szerette volna, ha ezek a nagyfiúk még jobban megalázzák, még inkább megverik, s gondolatait tovább szövő álomvilágában úgy képzelte, összekötözött hitvány testét egyszer csak őelé vetik, mint egyetlen uralkodójuk elé az utolsó ellenállót, egy akadályt, egy torlaszt, amit szükségszerű eltávolítani.
-Kisfiam, most már ülj le tanulni- megjelent anyja szigorú arca. Határozottan utasította. Ez egyre inkább bosszantotta. Mikor le kellett ülni tanulnia, vagy kötelező volt a családdal együtt vacsoráznia, egyre kényelmetlenebbé vált számára. Számára, a hódító, a hatalmas hódító számára. Ilyenkor kutyának gondolta magát. A saját kutyájának, és méltatlannak találta magához. Kutyának gondolta Isaakot is. Egy idomítatlan, ellenkező kutyának. Aztán eszébe jutottak a kék ingesek. A szépek, nagyok és erősek, az ő katonái. Ekkor visszatért a valóságba, a gyakorlati valóságba. Ezeknek a fiúknak őt kell szolgálni. Kérlelhetetlenül belé villant, hogy ezek a fiúk szintúgy kutyák, és neki jutott a feladat, hogy hűséges alattvalókat, engedelmes, odaadó, nagy, okos, szép kutyákat neveljen belőlük.
Ettől a felismeréstől megváltozott az élete. Pazar díszletekbe öltöztetett ábrándjait mesés birodalmáról, mint egy diaképet agyában hagyta, s minden erejével arra koncentrált, hogy a fiúkat, éppúgy mint a kutyáját, hogyan nevelhetné meg. Módszereket dolgozott ki, hisz szerzett már kiváló tapasztalatokat, csak emberre kellett minden kutyával kapcsolatos ismeretét átruházni.
Először megfigyelt, aztán elemzett. Arra jutott -eléggé felnőtthöz való logika szerint- a fiúk, "csak" fiúk. Olyanok, mint ő: befolyásolhatók, kényszeríthetők közös vacsorára, tanulásra, templomba járásra. Ha ezért jutalmat kapnak, sokkal szívesebben teszik.
Kutyája vezette el a magoldáshoz, őt használta fel- a kutyát, kutyák ellen.
Viech, így hívta a kutyáját, igazán gyönyörű, nagy termetű, szép kutya volt. Jó választás.
Thomassnak, az egyik kék ingesnek volt egy nyomorék húga. Tolókocsiban kellett sétálni vinni. Ez a feladat vasárnaponként Thomass- ra várt. Lerhit véletlenszerűen megjelent kutyájával egy ilyen vasárnapi séta közben. Melléjük csatlakozott.
-Milyen szép kutya! -kiáltotta önfeledten Elza, a nyomorék húg.
-Ha eldobsz valamit, visszahozza! Dobd ezt el- és Lerhit egy fadarabot nyomott Elza kezébe, az eldobta, s Viech csaholva, őrült iramban már rohant is a husángért. Lihegve tette Elza ölébe, akit elragadott a játék, és újra eldobta, és újra, boldogan kacagva közben. Thomass szerette a húgát, és szívből sajnálta sorsáért. Lerhit felvidította szeretett húgát, így valamiféle hála bontakozott ki benne, ez iránt a különös, kis különc iránt.
Vasárnap még egy feladat várt Lerhitre. Tudta, hogy Jürgen, Born és Miller és még néhányan ilyenkor az utcákat róják céltalan, és olykor merő szórakozásból előfordult, hogy meghitt unalmukban ledobtak egy-egy madár fészket, meghajigáltak néhány útjukba vetődő macskát. Hozzájuk is az okos, betanított Viech-el érkezett.
- Láttatok már széttépett macskát, mikor el van roppantva az egész agyveleje?-
A fiúk vették a lapot, bár cigivel a szájukban lenézőn vigyorogtak Lerhitre.
- Nem tudsz te olyat, amit mi ne láttunk volna!-
-Én már égettem is megkínzott macskát!-
-Én meg is kóstoltam a sült macska húsát, finom!-
-Akarjátok látni, hogy kap el a kutyám egy macskát? Aztán elroppantja a gerincét és szétcincálja?-
A fiúk tétováztak. Nem kedvelték ezt a kis kerti törpét, a sötét, lesütött szemeivel. De a móka felizgatta őket.
-Nem tud ez a dög semmit! Még ugatni sem!- de azért tartottak tőle.
-Viech! Ott a macska! Kapd el! -a kutya, mint egy oroszlán futott, morgott, és rávetette magát a macskára, aki karmolt egyet, de semmi más esélye nem maradt. A kutya gondolkodás nélkül széttépte, majd visszafordult, ránézett gazdájára, és eléje vitte az áldozatot.
A többi fiún végigfutott a döbbenet. Elkezdték tisztelni a ragadozót.
Alig telt el néhány hét, és a tavaszi melegtől egy park árnyai közé húzódva Lerhit büszkén ecsetelte kutyája nemes vonásait, mit a többiek: Thomass, Jürgen, Born, Miller és még néhányan meghitten hallgattak. Csend volt és figyelem. Lerhit mesélt, okos dolgokat mesélt a hatalomról, a hatalom adta biztonságról, a bizonyosságról.
Ő maga még nem volt magabiztos. Tudta, hogy már nem verik többé, tudta, hogy figyelnek rá. Tudta, hogy olyan érdekeset tud nekik mondani, ami minden figyelmet odavon, hiszen ezek "csak" fiúk voltak, éppúgy, mint ő. Álmodozók, világmegváltó tervekkel, ábrándokkal, amik aztán az idő múlásával szépen megálmodott álmok maradnak, lassan elsorvadó emlékképek, amik a felnőttkor komor valósága közeledtével észrevétlenné, szürkévé, semmit mondókká vállnak.
Jan közeledett feléjük. Jan sosem figyelt Lerhitre. Ostobának tartotta. Lenézte. Ismerte minden gondolatát, és undorodott tőle. Szellemiségét mocskosnak, és alattomosnak találta. Meglepődött mennyien gyűltek össze. Eddig ő volt az, akire minden szem irányult, ő volt az, aki meghatározott hangulatokat, és ő volt az, akinek véleményére adtak, akire hallgattak. Kicsinek érezte magát. Védtelennek. Szegénynek. Ezt senki nem mondta ki neki, de ő maga így érezte. Tisztelték, mégis tudta, hogy kiváltságai, elismert erényei csak addig tartanak, míg valaki más, valaki, aki kecsegtetőbb tud lenni, valaki, aki méztől ragadóbb, mint ő, aki valóságosabb, mint az ő eszméi, elveszik tőle a józan esze, a megfontoltsága által szerzett hatalmát.
Lerhit méregdrága drazsékat vett ki zsebéből, francia drazsékat, aminek árát igencsak megszűkölte, és ő maga sem evett még ily drága, finom csemegét. A kicsi mágikus zacskót mosolyogva végigjáratta- áhítattal vett belőle mindenki, még Jan is.
Lerhit boldog volt. Könnyűnek érezte magát, szabadnak. Érezte társai, katonái elragadottságát. Közben ő is elragadtatottá vált, elragadtatta magát önnön nagyságában. Ez diadal ittassá, még inkább kreatívabbá tette. Végső győzelme széles mosolyával egyszer már így kiáltotta el magát:
-Thomass, Jan, gyertek velem! Ti velem jöhettek...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2009-02-17
Összes értékelés:
32
Időpont: 2009-03-08 11:32:25

Kedves zsike, megtiszteltél!
Szenior tag
zsike
Regisztrált:
2007-05-31
Összes értékelés:
1523
Időpont: 2009-03-07 10:40:19


Nagyon mély és komoly dolgokat írtál . Lebilincselő, ahogyan
végigvezeted a történetet.
Örülök, hogy olvastalak.
Alkotó
Regisztrált:
2009-02-17
Összes értékelés:
32
Időpont: 2009-03-03 10:34:00

Köszönöm, Rozália!
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7466
Időpont: 2009-03-02 09:52:54

Nagyon jó történet, tetszett.
Szeretettel: Rozália
Alkotó
Regisztrált:
2009-02-17
Összes értékelés:
32
Időpont: 2009-02-28 11:30:39

Kedves artur ! Félelmetes belegondolni ezekbe a dolgokba, és a sort mégsem lehet soha befejezni. Ha 1939-ben Hitler megkapja a béke Nobel- díjat, akkor ennek következményeként másként bírálta volna el őt egész Európa. Az az Európa, aki a súlyos időben erősen hallgatott.
Alkotó
Regisztrált:
2009-02-17
Összes értékelés:
32
Időpont: 2009-02-28 11:24:31

Kedves Judit, kitalált a történet, köszönöm, hogy olvastál.
Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3814
Időpont: 2009-02-27 14:16:30

Csak azért kérdeztem rá Merle könyvére, mert abban is hasonló módon követhetjük nyomon, hogyan válik egy ember érzéketlenné mások iránt, és hogyan jut el addíg, hogy az emberek tömeges elpusztítása, s annak hatékonysága, hogyan válik egyszerű teljesítményproblémává egy beteg elme agyában.
Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
4887
Időpont: 2009-02-26 18:01:29

Annyira jól írtad meg ezt a történetet, hogy a hideg rázott, amíg olvastam. Bárcsak A.H. egy tengeri malacot, vagy egy törpepapagályt kapott volna ajándékba, nem egy engedelmes gyönyörű farkas kutyát, ez volt az első gondolatom. Nem ismerem az életrajzát, - mert csak emberek életrajzára vagyok kíváncsi, elmebeteg férgekére nem -, de annyira hitelesnek tűnik a leírásod nyomán az, hogy milyen gyerek volt, simán el lehet fogadni valóságnak.
Félelmetesen jó írás, gratulálok!
Alkotó
Regisztrált:
2009-02-17
Összes értékelés:
32
Időpont: 2009-02-26 12:20:06

Szia!
De igen, olvastam. Embereket égettek más égetett emberek zsírjával locsolva a hatékonyság miatt. Mérnökök dolgozták ki a technikát. Szakemberek. Nehéz belegondolni, de egy folyamat sodrában bármire képesek lehetünk: elárulhatjuk, megölhetjük azt is, aki a legközelebb áll hozzánk. Ezek a folyamatok csupán folyamatukban elviselhetőek, mint annyi minden, ahogy ezt Kertész is leírta a Sorstalanságban.
Köszönöm, hogy olvastál!
Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3814
Időpont: 2009-02-26 11:51:00

Szia!
Jól elrejtve, szépen csomagolva írtad meg, hogyan alakulhat egy élet. Egy ember élete, aki gyerekkora elején számkivetettnek érzi magát, s fokozatosan mégis képes ezt megfordítani. De vajon mivé változik, s mivé változtatja környezetét? A cím elsőre nem annyira árulkodó, no de ...
Remek írás, látszik a kidolgozottsága. Folyamatosan, érdeklődve követtem a sorokat. Jó.
Nem olvastad véletlenül Robert Merle: Mesterségem a halál - című könyvét?
Üdv.

Legutóbb történt

Horvaja bejegyzést írt a(z) Mithras kéje című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mithras kéje című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Fönn a hegyen című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Fönn a hegyen című alkotáshoz

Horvaja alkotást töltött fel A lelkiismeret címmel a várólistára

Horvaja alkotást töltött fel A lelkiismeret címmel a várólistára

Horvaja alkotást töltött fel A lelkiismeret címmel a várólistára

Horvaja alkotást töltött fel A lelkiismeret címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) A pálinka című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Idő nincs... címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Egyperces olvasónapló című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Egyperces olvasónapló című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) tavaszgyermek című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)