A nap úgy hullott alá,
mint a hegyről leguruló kő.
Helyén nem maradt más,
csak sok szomorú felhő.
Puha, lágy sötét bársony borul az égre,
Lustán felkúszik a Hold,
ennek a napnak is vége.

Hirtelen, karcos szél fut végig a parton,
s édes borzongás tölti el minden tagom..
Reszketek,
mint a sirály a befagyott tó jegén.
Reszketek,
mint zokogó nő, búcsúzó kedvese keblén.

Nézem, ahogy lassan kialszik az égi lámpás,
ahogy elcsendesül a messzi szántás.
Alszanak a fák,
lombjuk se zizzen,
béke van mindenhol,
semmi sem pisszen...

Szunnyad a nád, alszik már zajos népe.
Fejét szárnya alá dugta a réce.
Mellettük nem messze hattyú család alszik,
összebújnak, így egyikük sem fázik.

Egy árva padon, csavargó keresi álmát,
takarója nincs, testét hideg görcsök rázzák.
Keze meredt, nem moccan egy ideje,
nincs kesztyűje, ami befedje.
Ősz szakálla sem kora miatt deres,
mostoha a szél, attól jeges.

Az éj se tart örökké,
lassan elszáll, s válik láthatatlan köddé.
Helyére új nap lép, egy még szebb,
hisz már te nyomorult, nem a földön ébredsz...

Csak a tested az, mi ott maradt a padon,
de a lelked már fönt, az égben vagyon.
Onnan nézed szép szerelmes tavad,
s onnan énekled halál dalad...