Megbékélés. A távolban szól egy zongora.
Felejtés. A szóváltás ádáz és mostoha.
Döbbenet. Zuhanó kereszt egy égi csatornából.
Gyászmenet. Töredéknyi részlet a zord valóságból.


Annyi ok, megannyi hiábavalóság,
Annyi részvét s oly kevés tanulság!
Az alkalom nem több, mint kifogás,
Gyengédség helyett illetlen nyafogás!


Engedj sírni! Hadd nőjön át rajtam a bűnösség tudata!
Hadd emésszen el a gyávaság sok kétes sugara!
Átadom magam e szelíd, lágy karú gyönyörnek,
Cirógasson salakkal vagy vessen oda az éhes csömörnek!


Gyógyszer nincs, csak belső gyógyulás!
Egy kába szempár s illő visszavonulás.
Aztán hazatérsz a kövekkel megrakott csomaggal,
Súlytalanul eltűnsz, elszállsz a mocsokkal!


Ki is vagyok, milyen a jellemem?
Nem kívánom, hogy teljességgel megtudd!
Bátorítasz vagy fellázadsz ellenem?
Attól tartok, túl messzire nem jutsz!


Tükörkép a világ, belőlem sugárzik ki,
Vádolnom gyalázat, itt nem óv meg alibi.
Cipőt húzok s mielőtt meglátná valaki,
Kívülálló leszek, s megnyugszom odakint.


Sírni hagyni? Igen! Kell, hogy lelkemet éber teher nyomja!
Veszni hagyni? Nem! Kell, hogy az ember a végszót kimondja!
Elkészülni, s a megrendülésünkkel odébbállni,
Könnyel a leggyorsabb a pokollal szembeszállni!


Bűnbe estem, röstellem, az érzésem fonák,
Tiltott gyümölcsbe haraptam, úgy vártam a csodát!
Embertelen voltam, gondolatom megcsalta az eszmét,
Tettem hiteltelen lett, hamis vágyam lesz még!


Tapasztalat:a hatalom vezényel,
De én nem vagyok hajlandó odaadni az érzelmet!
Beletörődni nem fogok, harcolok vérrel, epével,
S a hamisság végül előttem térdelhet!


Gyógyszer nincs, csak belső gyógyulás!
Elemi szükségletem a pontos visszavonulás.
Férfi maradsz, nem szégyened ez, úgyis visszatérsz a mázsás kővel megrakott csomaggal,
De súlytalanul eltűnsz, elszállsz a mocsokkal!


A túlsó oldalról indul a halál, a tartalékaim fogynak,
Ám én fogvacogva is ki fogom bírni!
Ne tagadd meg tőlem a szabad teret, holnap töretlenül ragyogó hittel mosolygok újra,
De most engedj sírni!