Bubu golyói


Az idők gonosz, változó irányú és erősségű fuvallata Angliába röpítette egyszer Totút és Bubut. A királyi kancellárius iníciálékkal gazdagon díszített kalendáriuma az 1310-es évet jegyezte abban az évben. A várkastély, ahová kerültek Essex terméketlen, zord sziklafensíkjának északi peremén, egy szűk szurdok fölött trónolt magasan kemelkedve környezetéből. Mint az egész vidék, zord és rideg volt maga a kastély is, vaskos, fogazott bástyáival, és a súlyos, kör alakú, kupolás lakótoronnyal.
Totó volt essex grófja, Totó meg az inasa. A környékbeli népek nem tudtak a változásról, ők olyannak ismerték a grófot, mint amilyennek korábban ismerték, egyedül azt furcsállották csak, hogy Bubu szakadt farmerben, és elnyűtt bordó szvetterben jár-kel, inasa pedig pörgekalapot visel felöltője kiegészítéséül.
A kézigránáttal sem tudtak kibékülni, ami a nagyterem hosszanti falán, a masszív tölgyfaasztal felett más fegyverek, nyilak, ijjak, hajítódárdák, kelevézek között fügött felakasztva. Megcsodálták, midőn audenciára jöttek, és alázatos kérelmekkel instalálltak előtte: ugyan vegye le mán onnan ama szörnyű, tömegpusztító fegyvert.
Bubu szívét melengette az installáció iránya és erőssége. Megfontolta, -aztán mégse vetette le. Pacifista volt a végsőkig, de a gránát valami olyasmit jelképezett, amit illett tudni és emlékezetben tartani: széttépett, véres testek halmait, izomszövetet sejtjeire bontva, kiontott beleket, összetört csontokat, és vért, vért, vért. Ezért nem utasította Bubu Totót, hogy tüntesse el a falról a gránátot.
A gránát tehát maradt. Bubu néha eléállt, kezét összekulcsolta a hasán, és megpróbálta elképzelni a mulatságos látványt, az ízekre tépett emberi testet. Nem tudta elképzelni, hogyan tudta volna elképzelni?! Ő nem csak pacifista, de humanista ember is volt, akinél a széttépett, véres hús nem képezi a képzelődés tárgyát.
Történt egyszer egy borús, hófellegekkel kacérkodó november végi napon, hogy elvesztette kis golyócskáját, amivel játszani szokott. Először nem is hiányzott annyira. Aztán a délutánba hajlóan egyre inkább sanyargatni kezdte nemes elméjét, érzékeny lelkét a hiány. Eksztatizmusra hajló természete nehezen tudta elviselni, hogy elveszít valami, ami addig szíve minden kedve volt.
Kérdezte délután Totót:
-Jan, nem látta az icipici kis golyócskámat?
-Nem láttam uram, -mondta Totó tartózkodóan elegáns kifejezéssel az arcán.
Bubu ekkor már össze volt törve lelkileg.
-Jan! keresse meg!
-Igenis uram!
Keresték aztán mindketten, Bubu is méltóságát feladva négykézláb a földön.
-Nem találja Jan?! -firtatta később fáradtan az inast.
-Nem találom uram!
-Nem baj Jan. -Bubu sóhajtott, orrába nyúlt, a mutatóujjával, kihalászott valamit onnan és gyúrni kezdte a hüvelyk és a mutatóujja között: csinálok egy másikat!

(Lópicula cintányér, cintányér, cintányér)