Feladtam, nem változol már meg soha,
Végtelenbe nyúlik hazugságaidnak sora,
Sosem sújt le az igazság ostora,
Hogy lehettem én ennyire ostoba?

De ne félj, most már átlátok a szitán,
Amíg itt vagy, nem leszek már vidám.
Minden egyes tetted káros, hitvány,
S nem veszed észre, holott ordít rád a hiány.

Ne félj, most már átlátok rajtad,
Minden megtévesztésed ízzé-porrá hamvad.
Irgalmat könyörög folyton mozgó ajkad,
De ne aggódj, figyelmem többé nem lankad.

Feladtam, nem bízok már benned,
Hihetetlennek tűnik minden terved.
S ha már nem lesz mit magadra kenned,
Rájössz, milyennek kellett volna lenned.

Bár szeretnék hinni, lejárt az ígéretek kora,
Tudod te, de folytatódik a hazugságok sora.
Lejárt az idő, ez a sors fintora,
Hogyan is lehettem én ennyire ostoba...?