Saját vonásaim látom a papíron;
Én írtam ezt vagy egy felsőbb hatalom?
Emlékszem, ahogyan siklott a tollam,
de nem ismerem a leírt szavam.
Magam előtt látom, ahogyan írok-
de nem én vagyok ez, hiszen sírok!
Kívülről figyelem csurgó könnyem,
látom saját arcom, saját lelkem.
Pedig nyitva sem tartom a szemem!
Nem tudom, mi történik velem.
Álom ez? Vagy játszik valaki?
Kábult mozdulatokkal igyekszem hallani.
Hallani és érezni, saját sós könnyemet,
ahogy csöppennek és egyre csöppennek.
Őrült zokogás rázza testemet,
őrült, vad, ősi táncba kezdek.
Először csak fej, aztán láb és kéz;
a Szív az, ami visz és nem az Ész.
Valami megnyugtató kellene most,
ami az enyém, régi és megszokott.
Amitől talán felébredek,
amitől véget ér az Őrület.


(2004. VII.5.)