Komoran, hamvadva hervad a virág, akárcsak a világ, mely szülte. Eleinte felpezsdülve, majd lankadva, végül napról napra megfeszülve a fekete, nyálkás tövises hálóba kerülve, időnként a küzdés hevétől elterülve, a fölé siklott valóság görbe törött tükrébe tekintve...
...mindenki szürke, üres, s a szem üveges: se keserű könny, édes mosoly, savanyú bánat, sós részvét és sajnálat, se a kielégítő, szenvedélyes önsajnálat... nem látszik, eltűnt szertefoszlott és így az ember ízekre bomlott, lelkének minden fala leomlott. Jóság már nincs, már mindenki romlott.
Megromlott a saját kezében, a világ tenyerében, hisz ő csak egy volt a millióhoz mérten, történt mindez egy jeligében: értem.