HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 19

Tagok összesen: 1861

Írás összesen: 48122

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Jártó Róza
2019-04-21 18:59:58

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: eszesgFeltöltés dátuma: 2009-03-15

Valahol Afrikában

Az elefánt a közelben csörtetett. Az ember tudta, hogy őt vette célba, de a magas fűtől nem látta az állatot. Olyan volt, mintha minden irányból jönne. A vadász minden idegszálával, feszülten várta az összecsapást. A szerepek felcserélődtek. Most ő volt a préda, a vad pedig az üldöző.
Először egy éve látta meg az óriás elefántbikát. Egy éve azon a forró délutánon, amikor a tónál járt, hogy szemügyre vegye az antilop csordákat. A bika ott dagonyázott a tó partján a térdig érő vízben. Hatalmas agyarai tekintélyt parancsolóan meredtek az ég felé az önfeledt fürdőzés közepette. A többi állat, akik inni jöttek le a tóra, tisztességes távolságból figyelték a nagy elefántot. A tisztelet nem engedte meg nekik, hogy közelebb menjenek hozzá, vagy esetleg megzavarják szórakozását azzal, hogy bemerészkednek a területére. Messziről figyelték csak. Még ők is csodálattal néztek az óriás fehér agyarakra.
A vadász hihetetlennek tartotta, hogy van állat, aki ennyi időt megélt volna. Az agyara hosszát nézegetve, úgy 160 évesnek titulálta a vastagbőrűt. Hihetetlen! Még egy elefántot sem látott soha senki, aki 130 évnél idősebb lett volna. És akkor ott volt egy, égi jelként őelőtte!
Azóta mindig a nyomában volt, követte, bármerre ment is az elefántbika.
Neki kell elejteni, mert akkor övé lesz a legnagyobb agyar a világon! Ő lesz az, aki a világ legnagyobb elefántját legyőzi!
Az üldözés nehéz volt. Az állat okosabbnak tűnt, mint azt a vadász remélte és hitte. Az utolsó pillanatokban mindig sikerült elmenekülnie a puskacső elől. Érdekes helyekre vezette el üldözőjét. Olyan helyekre vándorolt az állat, hogy csak a vadász fanatizmusán múlott, hogy nem hagyott fel a becserkészéssel.
A vadászon egy súlyos kor kezdett erőt venni, a "csak azért is az enyém lesz" őrülete, ami néha olyan méreteket öltött, hogy barátai azon gondolkodtak, hogy egy pszichiátert és egy ápolót rendelnek hozzá. Puskával aludt az ágyban, nappal útvonalterveket rajzolt, jegyzetelt, máskor naphosszat gyakorolt a céllövő táblánál, és nem szólt senkihez sem. Hiába kérdezték, hiába próbálták kihúznia az őrület karmai közül, nem reagált semmire. Lázasan csak ennyit mondott "Az enyém leszel!", vagy azt, hogy "Hatalmas agyara van!".
Így hát szép lassan, ahogyan az öreg állat, ő is magára maradt. A két magányos farkas.
És most végre itt van! Olyan közel, hogy szinte csak a karját kell kinyújtania és eléri. Csakhogy nem látja sehol! Tudja, hogy itt van, de nem látja! Csörtet a magas fűben!
Merről jöhet? Jobbról, balról, elölről, hátulról? Szemből fog jönni! Igen szemből, hogy még utoljára egymás szemébe nézzenek! Az utolsó összecsapás lesz ez!
Mégsem így történt. A csörtetés egyszer csak elhalt. Olyan csönd volt, hogy a közeli tó vizének hullámzását tisztán lehetett hallani. A vihar előtti csend. A várakozás percei. Mindaddig, míg az egyik fél szabadjára nem ereszti az elfojtott indulatát és ki nem tör belőle a fájdalom, ami lendületbe hozza az eseményeket.
Egy pillanat alatt történt. Az elefánt a vadász jobb oldalánál támadott. A vadásznak annyi ideje sem volt, hogy szembe forduljon az állattal.
Az állat kitépte a vadász kezéből a fegyvert és darabokra törte ormányával. Már csak a nyers erő maradt a férfi számára, hogy megküzdjön a monstrummal. Ahogy a fegyver recsegve-ropogva összetört, a férfi felkészült, hogy utolsó erejével ellenszegüljön a megtestesült erő támadásának, de az állat nem mozdult. Az embert nézte. Az embert, mely annyira gyűlölt faj volt a számára, hogy nem engedhette meg, hogy ilyen könnyen megússza.
Most valóban szemben állt a két hős. Vadnyugati cowboyok módjára álltak ott, akik méregetik egymást, mielőtt előrántanák a coltot. De a colt nem került elő.
Az elefánt tett egy lépést előre, hátrálásra kényszerítve a vadászt. A vadász szinte észre sem vette, hogy majd egy kilométert tettek meg így furcsa táncot lejtve a füves síkságon. Végig az állat szemét figyelte. A levegő szikrázott közöttük.
A vadász a reccsenésre eszmélt föl. Rálépett valamire, de mert odanézni. Nem merte levenni szemét az elefántbikáról. A bika olyan sokáig várt, hogy a vadász tudomásul vette, azt akarja, hogy igenis megnézze a reccsenés forrását.
A látvány megdöbbentette. Legalább harminc emberi csontváz hevert a kis tisztáson, ahol állt. Az Ő áldozatai! - gondolta. Ide hozott, hogy lássam mielőtt...
Hát így ér véget az élete. Ám legyen! Tisztességes küzdelem volt, de most a másik javára dőlt a mérleg. Most az egyszer alul maradt. Most először és utoljára, mert ebben a játékban nem is lehet többször alul maradni. Aki hibázik, az veszt. Most ő húzta a rövidebbet.
Felnézett az elefánt szemébe, majd tisztelete jeléül meghajolt, tudtára adva az állatnak, hogy elismeri győzelmét.
-Ölj meg! - suttogta.
Az állat azonban nem mozdult. Feszült, néma csend honolt a vidéken. Az egész szavanna érezte, hogy most nem illik zajt csapni. Talán ennek volt köszönhető az is, hogy a lágy afrikai szellő sem simogatta a fűszálakat. Így álltak a vesztőhelyen, a perzselő napon már négy órája.
- Ölj már meg! - kiáltotta őrjöngő dühével a férfi, felriasztva egy madársereget az egyik bozótos alól.
Az elefánt továbbra sem mozdult. Állt és nézte az embert. Szemében nem volt szánalom, nem volt már semmi, pusztán csak gyűlölet az ember iránt. Nem ölte meg, mert túl gyors és könnyű lett volna. Az embernek szenvednie kell, úgy ahogy ő is szenvedett, amikor az ember lemészárolta a csordáját. Hiába próbált segíteni a többieknek nem tehetett semmit. Sikerült elzavarnia a támadókat, de társai akkorra már mind a földön hevertek, holtan. Mind a harmincan. Ő volt a harmincegyedik, a csapat vezére.
De most bosszút állt társaiért! Itt van utolsó áldozatával szemben és tudja, hogy sikerült. De vele nem fog gyorsan elbánni, nem adja meg a könnyű halál izét, ahogy a többieknek. Várni fog! Addig vár, míg az ember nem bírja tovább és a földre rogy. Csak itt kell tartania! Vigyázni rá, hogy ne szökjön el! Nem lehet, hogy megússza! Az ember már dühös, kétségbeesett, nem bírja már soká. És akkor... Akkor ő is búcsút vehet végre a világtól és a többiek után mehet.
Három napot állt még így a férfi felett őrködve, majd a férfi megtörten esett össze. Nem lélegzett többé. Szánalmas halála volt. Afrika égető, tűzforró napja végzett vele.
Az elefánt lassan leballagott a tóhoz, hogy megmerítkezzen a nagy út előtt, majd a lelki tehertől - ami ötven évig nyomasztotta - megszabadulva könnyed léptekkel indult el arra a helyre, ahol csordája utoljára látta Afrika gyönyörű szavannáit.

valamikor 2005-ban íródott

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
eszesg
Regisztrált:
2006-03-29
Összes értékelés:
409
Időpont: 2009-03-21 18:25:26

Kedves Judit!

Úgy tűnik, hogy mi nagyon egyetértünk azzal kapcsolatban, hogy az embereknek változtatásra, válátásra lenne szükségük. Nézőpontváltásra, és persze alázatra a természettel szemben.
Köszönöm, hogy olvastad az írásom!

Üdvözlettel: Sanyi

Alkotó
eszesg
Regisztrált:
2006-03-29
Összes értékelés:
409
Időpont: 2009-03-21 18:19:42

Kedves Ultimus!

Örülök, hogy tetszett a történet, és egyáltalán nem veszem okoskodásnak a zárójeles megjegyzést. Sőt! Nagyon jó, hogy felhívtad a figyelmem erre a bio-bakira. Tanultam belőle!

Köszönettel: Sanyi
Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
4889
Időpont: 2009-03-18 23:26:05

Érdekes történet jól megírva. Mi egy cicával éltünk együtt 18 évig és igen, megsértődött ha kinevettük, vagy megbántottuk, és a maga módján bosszút állt adott esetben. Mint egy mini tigris megvédte a gyerekeket, ha kiabáltunk velük. Ha hamisan énekeltem, éktelen nyávogásba kezdett, amit nem hagyott abba, amíg el nem érte, hogy ne énekeljek.
Mi emberek olyan sokra tartjuk magunkat és oly kevésre a körülöttünk élő állatokat. Biztos vagyok benne, hogy az elefántok csodálatos élőlények. Azt nem tudom, hogy meg tudja-e számolni az áldozatait, de még az is lehet. Nagyon tetszett a történeted. Jobb lenne a világ, ha az emberek visszavennének a nagy arcukból és nem pusztítanának el mindent, csak azért, mert megtehetik. Gratulálok! Judit
Alkotó
Ultimus
Regisztrált:
2008-04-17
Összes értékelés:
38
Időpont: 2009-03-18 14:38:07

Jó történet, tetszik. A történet közepe felé reménykedtem, hogy nem happy and a vége (bár lehet, hogy ez az én "aberráltságom"), így lett, és ezért lett kerek a történet.

( annyit tennék hozzá, ha nem haragszol, hogy az elefántok matriarchális csordában élnek, tehát nem bika vezeti a csoportot, de nem akarok okoskodni, csak megjegyeztem... )
Alkotó
eszesg
Regisztrált:
2006-03-29
Összes értékelés:
409
Időpont: 2009-03-18 08:29:01

Kedves Arany!

Köszönöm, hogy benéztél! Örülök neki, hogy tetszett az alkotás!
Jó pár éve írtam már ezt a művet és néha úgy érzem, hogy jobb lenne átszerkeszteni, de a szavaid meggyőztek, hogy így sem rossz.

Üdv.: Sanyi

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Paradicsom című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) Paradicsom című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Palágyi Lajos: Hiszek / Glaube es címmel

Bödön bejegyzést írt a(z) Paradicsom című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) a múltunk is mi vagyunk című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...II/2. 18+ című alkotáshoz

Horvaja alkotást töltött fel Sípszó után címmel a várólistára

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...II/2. 18+ című alkotáshoz

Horvaja alkotást töltött fel Paradicsom címmel a várólistára

sankaszka bejegyzést írt a(z) Dal című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) A Locsoló(k)nak... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)