3.fejezet

Nem mondom, megkönnyebbültem, mikor Victoria lépett be a szobába. Már a legrosszabbra is föl voltam készülve, azt hittem, betörő, vagy ami még rosszabb... Ebbe inkább nem mertem belegondolni.
- Szia Victoria! - köszöntem gyorsan, megelőzve őt, mivel láttam, hogy szóra akarja nyitni a száját. - Ő itt Marcus Blane. - Nyögtem ki zavartan. Ajjaj... most annyi... Nyeltem egyet, és vártam, Victoria mikor kezd el tüzet okádni, de meglepő módon egész normálisan viselkedett. Bemutatkozott Marcusnak, majd jelentőségteljesen rám nézett, és kiment.
- Várj. Beszélek vele. - Szóltam, azzal Victoria után siettem.
- Ki ez a fiú?! - Rivallt rám.
- Ő csak... Szóval ő... egy suliba járunk, és... - Nyökögtem. Na, most hogy magyarázzam ki magam...? Kellett neki hazajönnie!
- Szóval...? - Tette csípőre a kezét, és szúrós szemmel nézett rám.
- Véletlenül futottam vele össze az utcán (inkább nem mertem említeni neki, hogy egy életveszélyesnek nyilvánított házban aludt), és azt mondta, elszökött otthonról, és mivel nincs hol aludnia...
- Szó sem lehet róla! - Üvöltött. - És ha meg akar erőszakolni?! Mit képzelsz magadról, mégis ki vagy te, nem elég, hogy eltűröm ezeket a fekete göncöket, a minősíthetetlen viselkedésedet, a beteges hajlamaidat, és mosok, főzök, takarítok rád, a lelkemet is kiteszem érted, és ez a hála?! Az egy dolog, hogy még arra sem vagy képes, hogy a szobádban elpakolj, de azt hittem, ennél még neked is több az eszed, egyáltalán hogy gondoltad ezt, hogy fölhívod ide?! - Úgy fújtatott, akár egy mérges rinocérosz, arca teljesen ellilult az ordítástól, barnás-zöld szemei villámokat szórtak.
- Lehiggadtál végre? - Kérdeztem nyugodtan, és úgy néztem rá, mint egy értetlen óvodásra. - Megköszönném, ha nem rajtam vezetnéd le az elfojtott indulataidat, nem hinném, hogy én így szóltam volna hozzád bármikor is. Mivel nem vagyok gyengeelméjű, és halláskárosult, abból is megértem, ha mindezt másféle hangnemben és hangerővel adod tudtomra. Mindazonáltal nem hinném, hogy bármiféle negatív vonzata lenne, ha befogadnánk egy éjszakára.
- Hogyisne, és reggel majd arra kelünk, hogy kirabolt minket!
- Mégis, mit vinne el? A tetőt a fejünk fölül?
- Már megmondtam. Nem bízom az ismeretlenekben. És elég gyanúsnak is tűnik nekem...
- Gyanús...? - Kacagtam föl. - Azért, mert hosszú a haja, és bőrcuccot visel, még nem azt jelenti, hogy most szökött a börtönből!
Hogy lehet valaki ennyire csőlátású...? Ezen már tényleg csak nevetni tudok...
- Nem érdekel, honnan szökött, ez az én házam, és az van, amit ÉN mondok!
- Azt te csak hiszed... - Morogtam gúnyosan. Ekkor Marcus lépett ki a szobából, és Victoria elé állt.
- Elnézést a kellemetlenségekért. Én nem is zavarok tovább. Viszontlátásra - Biccentett, és kimenet még mélyen a szemembe nézett - Sajnálom - Suttogta, azzal kilépett.
- Várj! - Fogtam meg a vállát, amit ő lesöpört magáról.
- Jobb, ha most megyek. Ne haragudj, ez mind az én hibám. Nem kellett volna följönnöm ide.
- Nem a te hibád! Ezért az egészért egyedül én vagyok a felelős! Bocsáss meg, kérlek!
- Nincs miért bocsánatot kérned! De most távozok. Iskolában találkozunk! Szia! - Köszönt el, és én szomorúan néztem, ahogy beleveszik távolodó alakja a sötétségbe. - Szia - Suttogtam utána, és becsuktam az ajtót. Victoria szerencsére a konyhában volt, így nem hallhatta a beszélgetésünket, legalábbis remélem!
Mégis, hogy képzeli, hogy így beszél velem, nem vagyok a cselédje, és nem igaz, hogy semmit sem csinálok, múltkor például én takarítottam ki a fürdőt, mármint az előző lakásunkban, és mosogatni is szoktam, illetve teregetni, igaz, nem túl gyakran, de ha megkér rá, én megteszem! Erre meg rendszerint azt szokta felelni, hogy "magadtól kéne, hogy eszedbe jusson, elég nagy szégyen, hogy nekem kell mondanom, 17 éves létedre!" Igen, csakhogy én soha nem voltam hozzászoktatva a házimunkához, mindez nekem teljesen új, egyáltalán nincs berögzülve, és különben is, nem vagyok az a háziasszony- típus! Utálom a kötelezettségeket, ez az egész nekem egy nagy teher, egy púp a hátamon, elegem van már mindenből!
Levetettem magam az ágyamra, és még jó pár percig dühösen forrtam magamban, mikor is hirtelen megmagyarázhatatlan fáradtság nehezedett pilláimra, melyek lassacskán lecsukódtak, és mély, nyugtalan álomba zuhantam.
Valaki üldöz engem... Este van, csillagtalan, fagyos este. Nem merek hátranézni, csak futok, és futok - az életemért. Iszonyatosan félek, alig kapok levegőt, de nem szabad megállni, nem kaphat el... Hirtelen megbotlok valamiben, és elvágódok a földön... Tudom - most nincs menekvés... Kétségbeesetten próbálok föltápászkodni, ne nem megy, nem bírok még megmozdulni sem! Összeszorított szemekkel várom a halált... Hirtelen támadóm rám veti magát, érzem, ahogy hűvös teste erősen nekem feszül, jeges leheletét a nyakamon... Kinyitom a szememet, tudni akarom, hogy néz ki Végzetem... Egy halálsápadt, szoborszerű arc... jéghideg acélszemek... Leomló, hosszú, fehér hajzuhatag...
Zihálva és verejtékben úszva ébredtem föl. Vagy jó fél óra kellett, míg magamhoz tértem a borzalomtól, és közben egyre csak azt az arcot láttam magam előtt. Aztán eszembe jutott, honnan olyan ismerős... Már kiskorom óta ez az egyik visszatérő álmom. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, ahogy erre rádöbbentem. Tehát nem vagyok bolond, ez az egész csak egy álom, és az alak csak képzeletem hagymázos agyszüleménye...! Majdnem elnevettem magam önnön butaságomon, amiért azt hittem, létezik, hogy is lehettem ennyire naiv és gyerekes...? Bizonyára túl sok horrort olvasok és nézek... Nem csodálom, hogy kezdenek lassan az agyamra menni. Most az egyszer Victoriának volt igaza. Ám egyvalami azonban nem hagyott nyugodni. A doktor. Mitől lett olyan zaklatott a rajzomtól...? Úgy tűnt, mintha ismerné... De hát az nem lehet...! Nem, nem, ez csak a véletlen műve, bizonyára csak emlékeztette valakire, de biztos, hogy nem az álmomban látott figurára... mivel ő nem valóságos. Így próbáltam nyugtatgatni magamat (ebből is látszik, hogy nem vagyok őrült), és hamarosan sikerült is visszaaludnom. Szerencsére nem tért vissza az alak álmomba, ám reggel meglehetősen kipihenetlenül és nyugtalanul ébredtem. Szabályosan fizikai rosszullét kerülgetett már a puszta gondolattól is, hogy iskolába kell mennem, emberek közé, lehet, hogy ez mindenki másnak teljesen természetes dolog, hisz "ez az élet rendje", de nekem ez komoly erőfeszítést okoz, és nem tudok ebbe belenyugodni. De végülis miből áll az élet...?
Az ember megszületik. Három éves kora táján óvodába íratják. Ez után következnek az iskolák. Szép lassan fölcseperedik. Megismerkedik "élete nagy szerelmével". Összeházasodnak, gyerekei/k születnek. Megöregszenek. S végül meghalnak...
Neeee! Csak ezt NEEEEE! Borzalmas maga a tudat is hogy az ÖSSZES ember így folytatja le szánalmas, nyúlfarknyi életét, és hogy én is közéjük tartozom! Illetve csak biológiailag, de még ezt is szégyellem. És mégis itt kell élnem, közöttük! Olyan szintű undor fogott el, hogy már a gyomrom is kavarogni kezdett tőle, és a legrosszabb az egészben, hogy muszáj, egyszerűen MUSZÁJ eleget tenni a társadalmi kötelezettségeknek...! Bármennyire is gyűlölöm ezt az egészet, és minden egyes porcikám tiltakozik ellene, de sajnos tűrni kell, ha összeszorított fogakkal, a fájdalomtól eltorzult arccal, de tűrni kell, csak sajnos kezdem már nagyon nem bírni... De nincs mit tenni ellene, amíg itt kell élnem, közöttük, kikhez semmilyen kapcsolat nem fűz...! Elviselhetetlen számomra, hogy ide, és erre a bolygóra születtem, úgy érzem magam ezen a földön, mintha egy másik dimenzióból szabadultam volna, és két fejem, hat lábam, lila bőröm lenne...
A puszta jelenlétem is frusztrálólag hat az emberekre, és ha meg sem szólalok, is belém kötnek, valószínűleg megérzik, hogy fényévekre állok tőlük.
Mindig is ilyen voltam, ez az alaptermészetem, nem akarok, és nem is tudok rajta változtatni, ha már egyszer elértem egy bizonyos szintet, nem fogom a mércét alább rakni! Addig meg ezerszer inkább vagyok egyedül, magányos kárhozatra ítélve ebben a földi pokolban, mintsemhogy leereszkedjek közéjük, tudom, hogy mérhetetlenül egoista és nagyképű vagyok, de nekem legalább van mire. Ha iskolában nem is jeleskedem, mivel mint már említettem, gyűlölöm a kötelezettségeket, és csak azt tanulom, ami engem érdekel (röviden és tömören szólva a művészetek), mely nálam annyiból áll, hogy egyszer futva átolvasom a leckét, és már vissza is tudom mondani, méghozzá szó szerint, de észbeli, gondolkodási képességekben jóval az "átlag" emberek fölött állok. És teszek is azért, hogy ez így legyen. Szabadidőmet olvasással, színházba járással, írással, elmélkedéssel, művészfilmek nézésével, és különböző kulturális tevékenységekkel töltöm. Én önmagamat fejlesztem, önmagamnak tanulok, önmagamnak élek... ha már nincs senkim se, Victorián kívül, akit szívből rühellek. Hát ez már tényleg röhej... Egy ember van az életemben, azzal is kölcsönösen utáljuk egymást. Csakis azért tűr el maga mellet, mert így jár utánam a családi pótlék, vagy mi a franc, de amint 18 éves leszek, ő abban a pillanatban fog kirakni a házból, ez is biztos... Bár hogy hová menjek, arról fogalmam sincsen, dolgozni tuti nem fogok, akkor inkább egyetemre járok, és ott legalább azt tanulom, ami engem érdekel, de ha valóban beváltja a fenyegetését, és kiteszi a szűrömet, és pénz, és rokonok hiányában mi a francot kezdjek magammal...? Nemtudom, mégis hogy gondolta ezt. Őt az sem érdekli, ha halálra fagyok egy patkányokkal teli csatornában, csak végre kerüljek ki az életéből... Olyan iszonyatosan kilátástalannak tűnt a helyzetem, hogy vagy jó fél óráig görcsösen vergődtem a sírástól. Ilyen állapotban képtelen lettem volna iskolába menni, ezért úgy döntöttem, veszek ki egy szabadnapot. Victoria szerencsére már rég elment dolgozni, és így nem tudott belém kötni. A délelőttömet főként lustálkodással, és zenehallgatással töltöttem - Beethovent tettem be, mert az általában mindig lenyugtat. Olyan fél egy körül megebédeltem (karfiolleves és rizs sajtmártással), majd bekapcsoltam a tévét, hátha megy valami érdemleges. Hosszas keresgélés után megállapodtam egy dokumentumfilmen, mely az alkímiáról szólt. Ezután gyorsan elrohantam a dokihoz, akivel beetettem, hogy fáj a hasam, és emiatt nem mentem suliba. Szerencsére bevette, sőt, sikerült meggyőznöm, hogy egész hétre írasson ki. O-óó... Csak mit mondjak Victoriának? Mert ha észreveszi, hogy lógok... Az lesz a legjobb, ha inkább nem említem neki, majd én fölhívom az iskolát, hogy "beteg" vagyok... Mivel még az egész délután előttem volt, így úgy döntöttem, beiratkozok a helyi könyvtárba, úgysincs most semmi olvasnivalóm. Sajnos nincs kocsim, sőt, ami azt illeti, még jogsim se, ezért buszoznom kellett. Épp az orrom előtt ment el, és mivel a következő csak fél óra múlva jött volna, ezért bosszúsan hazakullogtam, magam előtt rugdalva egy fél literes colás üveget. A bejárati ajtón volt a kezem, mikor valaki rám dudált egy vadonatúj, méregzöld Renault-ból.
- Szia, Teo! - Integetett ki Marcus az ablakból.
- Szia! - Köszöntem vissza. Neki bezzeg van autója...!
- Nincs kedved eljönni a zenekari próbánkra?
- De, igen! - Vágtam rá, a kelleténél kicsit gyorsabban, de hála a jó égnek nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni.
- Szuper! - Mosolyodott el.
- Egy pillanat, mindjárt jövök, csak beszaladok valamiért! - Mondtam, azzal meg sem várva válaszát beviharzottam a házba. Gyors kihúztam fekete tussal a szememet, és magamhoz vettem a kabátomat, majd kiléptem.
- Bocsi! - Mentegetőztem, és beszálltam a kocsijába. - Amúgy merre van a próbatermetek?
- Egy pincehelyiségben, itt, nem messze, a belvárosban.
- Mióta zenéltek? - Érdeklődtem. Észre sem vettem, hogy már elindultunk, az autó teljesen nesztelenül siklott az úton, akár ha lebegne. A mi ősrégi, zajos csotrogányunkhoz képest ez volt maga az álom.
- Három éve lassacskán.
- És te mit csinálsz a zenekarban?
- Én zongorázom, de ha úgy adódik, gitározni is szoktam.
- Ez szuper, én is zenélek, igaz nincsen sajna együttesem. - Mondtam. Mondjuk ismeretségi köröm se, szóval... Nem ám, hogy zenekarom...! Ezt csak magamban fűztem hozzá, mivel nem akartam, hogy mindjárt hanyatt- homlok meneküljön előlem, amiért ennyire antiszociális és népszerűtlen vagyok. Neki biztos vannak barátai, akikkel találkozgat, beszélgetnek, jól érzik magukat, de nekem nincs senkim, és soha nem is volt... Jó, talán még alsóban egy lány, akiről kiderült, hogy daganatos, és nemsokára bele is halt a betegségébe. Még most is tisztán látom lelki szemeim előtt. Aprótermetű, törékeny, göndör, szőke hajú, tengerkék szemű lány volt, akár egy dédelgetni való porcelánbaba, és mindenki így is tekintett rá. Csak én láttam meg a külső réteg alatt rejtőző, valódi vonásait... És már nincs többé...
Mélyen, szaggatottan fölsóhajtottam, ahogy eszembe jutottak a fájó emlékek, és egy könnycsepp gördült le arcomon.
- Megbántottalak valamivel? - Kérdezte Marcus, és rátette a kezét a vállamra. Közben megérkeztünk, és árnyékos parkolóban álltunk meg.
- Dehogy! Csak egy szomorú dolog jutott az eszembe...
- Ha nem akarsz beszélni róla...
- Majd egyszer elmondom. Ne haragudj, de most nincs lelkierőm hozzá...
Valóban így volt, és őt sem akartam terhelni egy ilyen tragikus történettel. És ma már eleget is sírtam... Nem szerettem volna föltépni régi sebeimet.
- Ugyan, én megértelek, semmi baj, nem kell egyáltalán elmondanod, nem akarom, hogy szomorú légy. Naaa... - Simította végig a hajamat, mire akaratlanul is, de elmosolyodtam.
- Láttam! - Mutatott rám vigyorogva.
- Mit láttál?
- Elmosolyodtál! Találkozásunk óta először. Igazán jól áll, szóval nyugodtan alkalmazhatnád többször is!
- Majd igyekszem... De csak ha van rá okom.
- Óhh, nocsak, milyen okot adtam én rá...? - Nézett rám, és ismét végigsimított, de ezúttal az arcomon...
- Hmm, nem is tudom...
- Még most sem...? - Kérdezte suttogva, és fejével lassan közelíteni kezdett az enyémhez, mikor is egy hangosat csuklottam. Jééézusom, ez de gáz, hogy lehetek ennyire szerencsétlen...?? Ilyen is csak velem fordulhat elő... Hát, el lehet képzelni, mennyire égett a képem, főleg, mikor Marcus harsány nevetésbe kezdett...!
- Ez annyira... édes volt!
Hát, mindenre számítottam, csak erre nem.
- Én... édes.... vagyok...? - Csúszott ki a számon megrökönyödésemben, és most már nekem is nevethetnékem támadt. Méghogy én? Édes...? Remélem, csak viccelt...! De nem úgy nézett ki... Mivel ismét a számhoz hajolt, s szép lassan ajkaink egymásba forrtak... Teljesen beleborzongtam, iszonyú jól csókolt, és közben gyengéden magához húzott, így szinte már félig az ölében ültem...
- Méghozzá a legédesebb fajtából... - Nézett mélyen a szemembe, és szorosan átölelt. Hosszú percekig voltunk így, és közben velem madarat lehetett volna fogatni, annyira örültem. El sem hiszem, hogy tetszem neki! Végre egy helyes, normális pasi, aki nem menekül el futva a közelemből, amint váltottunk egymással három mondatot...! Ez már nálam rekordteljesítmény. Azonban valami nem stimmelt. Mindez túl szép, hogy velem történjen... Túl szép, hogy igaz legyen. Féltem, hogy ez csak egy álom, és mindjárt szertefoszlik... Nem, nem szabad erre gondolni! Most most van, és ha álom is, de szeretném nyugodtan kiélvezni! Ameddig még lehet...
Az idillt egy hangos kopogtatás zavarta meg, egy kecskeszakállas, szőke hajú fiú állt az ajtónál.
- A világért sem akarnálak megzavarni titeket, de már rég elkezdődött a próba! - Szólt be az ablakon, mire szétváltunk, és kiléptünk az autóból.
- Amúgy Patrick Tuckernak hívnak. - Mutatkozott be nekem.
- Teo Raymond.
- Gyertek! - Intett, s mi követtük. A próbaterem egy eléggé tágas, ám meglehetősen dohszagú, fojtó levegőjű pincében volt, és már messziről lehetett hallani a zenét, de mikor beléptünk, elhalt.
- Sziasztok! - Köszöntünk, és Marcus bemutatott minket egymásnak. - Ő a barátnőm, Teo.
- Teo, ő itt Adam - Mutatott rá az énekesre, egy majd' két méter magas, izmos, hosszú fekete hajú fiúra (uhh, nem mondom, eléggé jól néz ki, de Marcus még nála is helyesebb, mindenesetre ha nem járnánk, tuti nem rúgnám ki az ágyból - na nem mintha az egyéjszakás kalandok híve lennék, sőt, lehet kinevetni, de még pasival sem voltam...) - Stephen, a basszeros - alacsony, szemüveges, kövér srác, Eleven Halál pólóban (ezek szerint így hívják a bandát, mivel mindenki ilyet viselt, kivéve Marcust, aki egy fekete ingben volt) - Victor, ő gitározik - Szétálló, kócos haját igyekezte épp egy kendővel leszorítani - nem sok sikerrel - és Patricot már ismered. Ő épp a dobverőt pörgetett az ujjai között.
- Foglalj helyet. - Intett egy meglehetősen rozoga, zöld bársony kanapé felé. Mikor leültem, vészesen meginogott, de szerencsére nem szakadt le.
- Amúgy bocsi a késésért.
- Semmi baj - Kacsintott rá vigyorogva Victor - Valahogy megértem. - Nézett rám mustráló tekintettel, amire én elpirultam.
- Na te csak fogd be! Ő az én barátnőm! - Csattant fel dühösen Marcus, mire a fiú nevetve visszakozott:
- Csak vicceltem! Nem kell mindent komolyan venni!
- Nyugi, fiúk! - Intette le őket Adam. - Kezdhetnénk végre? - Kérdezte, és miután mindenki beállt, fölhangzottak az első akkordok. Melankolikus, borús hangvételű és szövegű zenét játszottak, de nekem nagyon tetszett, teljesen magával ragadott, megszűnt számomra a külvilág. Képek suhantak át az agyamon - távoli, messzi helyekről - egy fenyegetően meredező, ódon kastélyról, bűzös, undok zöldes-barna színű mocsárról, egy sűrű, sötét erdőről... és egy fekete csuklyás, szikár alakról. Kezdett lassacskán minden összefolyni... A sok kicsi részletből lassacskán egy teljes, egész kép bontakozott ki.