Amikor hajnali 6 órakor megcsörrent a vekker, alig bírtam elhallgattatni.
Kóváloygva, kalimpáltam a kezemmel, az éjjeliszekrényem felé, hogy végre lenyomjam az átkozottat, de nem sikerült. Kénytelen voltam kinyitni a szemem, ami elég nehezen ment, mindenesetre az órát azért sikerült agyonvágnom végre.
Kitakaróztam, és úgy ahogy voltam, fekve, lerángattam magamról a pizsamát.
Két gombom bánta.
Felültem, vártam pár másodpercet, ásítoztam, nyújtózkodtam, majd nagy nehezen felálltam.
Hunyorgó szemmel, elindultam a fürdőszoba felé. A szemembe mintha homokot szórtak volna, minden pislogás nehezen ment és szinte karcolt. Ezt a szemszárasságot majdnem minden reggel érzem.
Mikor kiértem a fürdőszobába, felkapcsoltam a lámpát. Félrerántottam a fejem, és erősen becsuktam a szememet. A lámpa fénye erősen pofon vágott. Mikor végre megszoktam a fényt, a tükör elé álltam, bámultam magam. Elég nyúzott volta a képem.
Levettem a fogkefémet és a fogkrémet a polcról. A tubusból a kígyót rászúrtam a fogkefémre.
Vissza akartam rakni a polcra a fogkrémet, de nem sikerült. A tubus lebillent a polcról, és leesett a földre. Grimaszokat vágva lehajoltam érte, hogy felvegyem. A mozdulat közben a fogkefémmel összekentem magam.
Káromkodtam egyet, majd felegyenesedtem, ismét megbámultam magam a tükörben, és mivel ugyanaz a látvány fogadott mint az előbb, nem nagyon lettem boldogabb.

Szinte éreztem a vegyi folyamatot a koponyámban, ahogy megfájdul a fejem.
De nehezen indul ez a reggel - dünnyögtem magam elé.
Fogmosás, mosakodás, öltözködés.
Na! Csak felébredek végre - gondoltam magamban. A fürdőszobából a hálóba mentem. Megragadtam a notebook-táskám, köszöntem a feleségemnek, aki még irígylésre méltóan szundukált.
- Megnézted a kölyköket? - kérdezte álmatag, halk hangon.
Minden hétköznap korán reggel kelek. Korán reggel pedig jobb szeretek magamban lenni, mármint a fejemben.
- Még nem, de meg fogom. Tudod, hogy minden reggel, mielőtt elindulok, benézek hozzájuk. Te meg minden reggel megkérdezed. - válaszoltam ingerülten.
- Jó. Jó...korán van...persze. - kapott észbe hirtelen. Ismer már. Talán túl jól.

Kiléptem az ajtón. Kellemesen hűvös, még sötét novemberi reggel fogadott, amit szeretek, de most nem lelkesedtem annyira érte. Rosszul indult a nap.
Mikor kinyitottam a nagy kaput, összekentem a kezem, a nemrég bezsírozott zárral. Akkor gondoltam először arra, lehet inkább itthon kellene maradnom.
Beültem a kocsiba, kiálltam a kapun, és elindultam az irodába dolgozni.
Ebben a korai órában, valamivel kevesebb mint egy óra az út. Kihajtottam a főútra, célba vettem az autópályát.
Hogy bekapcsoljam a rádiót -mint minden reggel, oltva reggeli információszomjamat- odapillantottam a kezelőpanelre, és megnyomtam az ON gombot. A dolog nem tartott tovább egy - két másodpercnél, mégis millimétereken múlt, hogy nem rohantam neki egy őznek. A semmiből tűnt elő, és a semmibe is veszett. A szerencsémnek, és a reflexeimnek is köszönhetem talán -mely utóbbinak az ilyen fokú működése ezen a korai, álmos órán meg is lepett-, hogy sierült jobbra úgy elrántanom a kormányt, hogy a középen álló őzet elkerüljem.
Libabőrös lettem, a karomon a szőrszálak apró szögekként meredeztek, majd átütötték a kabátomat. Valami borzongató hideg futott végig a gerincoszlopomon, és verejték ütött ki a homlokomon. A lábamat levettem a gázpedálról, és hagytam hogy a kocsi csak guruljon. Nagy levegőt vettem, és próbáltam összeszedni magam.
Ez a jávorszarvas teszt aztán felébresztett az biztos. - gondoltam magamban, és mire a közeli körforgalomhoz értem, sikerült visszabújnom a bőrömbe.
Ez nem az én napom - futott át az agyamon, miközben a szememet le nem vettem az útról.

Már világos volt, amikor megérkeztem. Beálltam a parkolóba, és célba vettem a közeli boltot. A látványpékségben vásároltam valami sonkás, gombás péksüteményt, és a kasszát érintve már indultam is tovább az iroda felé. Belétem a főbejáraton, a recepciós pult előtt elhaladva egyenesen a beléptetőkapuhoz mentem. Mikor a belépőkártyámat az érzékelő elé tartottam, a másik kezemből a reggelim a padlóra zuhant. Lyukas volt a zacskó alja.
Ekkor már úgy éreztem felkelnem sem kellet volna. Ezt a napot leginkább átaludnom kellett volna, pedig még csak most kezdődött el.

Mint általában, most is, elsőként érkezve, kinyitottam az irodát és az asztalomhoz mentem. Összeraktam a notebook-om, bekapcsoltam, és beléptem a rendszerbe.
Kimentem a konyhába, hogy a reggeli kávémat kifacsarjam az automatából. Amikor a stand by üzemmódból kizökkentettem a gépet, kiírta, hogy a tartályból kifogyott a víz. Persze akkor már mindenen bosszankodva, feltöltötem vízzel, és elindítottam a programot.
Mikor a kávém elkészült, éppen fordultam volna sarkon, hogy a biztonságot jelentő számítógép kijelzőjébe merüljek, ám a gép kíírta, hogy a zacctároló megtelt. Sziszegve visszafordultam, és terveimmel ellentétem mégsem hagytam úgy a gépet.
Siettem az asztalomhoz. Leültem, különösen körültekintő voltam a kávéscsészém asztalrahelyezését illetően.

Alig, hogy megérkezett az első kolléga, rögtön elmeséltem neki a reggelemet, azt, hogy hogyan indult a napom, pedig még csak kilenc óra lesz.
A kolléga jókat vigyorgott, meg csóválta a fejét, az őzes résznél pedig megrökönyödést tanúsított, igaz, csak hétköznapi színekben, azaz nem a legőszintébb módon, inkább csak a társalgási formalitás szintjén. Persze ez csak tovább ösztönzött afelé, hogy a későbbiekben színesebben adjam elő a történetet.
Második, harmadik, negyedik kollégának is előadtam a dolgot. Már engem is szórakoztatott a történet, rá is játszottam, bosszankodtam, káromkodtam, agitáltam, hogy micsoda átkozott egy istenverte nap ez a mai. Már alig vártam, hogy az általam egyik legjobban kedvelt kolléga is bejöjjön, hogy neki is előadhassam a sztorit, amikor megszólalt a mobilom. Meglepő módon -nagyon ritkán beszélünk telefonon- az előbb említett kollégát jelezte a kijelző.
- Szevasz! Még alszol? - kérdeztem vigyorogva.
- Nem. - hangzotta a színtelen, fátyolos válasz.
- Te képzeld hogy jártam. - nem bírtam várni, belefogtam a mesébe - Olyan reggelem volt, hogy...
- Jó - jó...figyelj! - vágott a szavamba, akkor esett le, hogy nem is tudom miért hívott, és hogy elég fura a hangja. - Tegnap éjjel meghalt anyám. Pár napig nem leszek. Szólnál odabent?
A hír váratlanul ért, és rettenetően meglepett. Úgy éreztem, hogy bentragad a levegő a tüdőmben, ugyanakkor valami ránehezedik. A kezem nyírkos lett, és remegett a hangom, amikor válaszoltam:
- Persze...Persze. Jól vagy? - hangozott az ostoba, dadogós kérdés részemről, mást nem tudtam kinyögni.
- Majd leszek. - mondta, és ezzel letette a telefont.
Letaglózva álltam az iroda közepén. Négy szempár kérdőn tapadt rám, én pedig szégyelltem magam, "a rossz napom van" sztori miatt.
Hirtelen feltűnt, hogy már ki tudja mióta, nem is fájt a fejem.

Bementem a tárgyalóba, és azonnal felhívtam a feleségemet.
- Szia. Ne haragudj, hogy reggel olyan goromba voltam...