Fekete falak hajolnak fölém,
Fekete fal és fekete födém.
Fenn a sarokban pici pók serceg,
Trónol ott, mint koronátlan herceg.
Poros polcomon elszakadt könyvek.
Ráncos arcomon szomorú könnyek.
Elmúlt üres éltemet siratom,
Földi porhüvelyem már itt hagyom.
Vágytalan létem, szerelem nélkül:
Ebbe fáradtam bele hát végül.
Asztalom bámulom könnyimen át;
S lám, azokon túl egy színes világ!
Oh, minő túlvilági tünemény
Csillog ott asztallapom tetején?
Üvegcsébe zárt csillám folyadék,
Szivárványszínű alkím kotyvalék.
Szenvedéllyel tölti semmi-létem,
És már nincs is más, csak szenvedélyem.
Kérem őt - legyek bár világcsúfja -,
Múzsám helyett legyen büszke múzsa.
Folyjon, mint vér eremben, piroson,
Vagy legyen kék tinta papiroson.
Lehet, hogy csak alattomos méreg,
De nem feledhetem, amíg élek,
S már gyökeret vert a vágy szívembe,
Hogy fiolám szorítsam kezembe.
Ám a vágy tüze hevesen lángol,
S fölszárítja könnyem pilláimból,
És volt-fények elixírje után,
Kancsómat tartom kezemben bután...--
Oh, te csalfa világ, s könyörtelen.
Sírnék én, de szemem már könnytelen.
Őrjöngve tépem meg szürke hajam,
Pokol mélyére kívánom magam.
Látlak-e még kedves elixírem?
Utánad eped csak megtört szívem...