HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 21

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 49036

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-22 13:12:05

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / abszurd
Szerző: Zöld ZsázsaFeltöltés dátuma: 2006-08-03

Árnyaim

Éjszaka

Sötét van. Csak a Hold hideg fénye folyik be az ablakon. A szomszéd szobában éjfélt üt nagypapa ódon ingaórája. És a tizenkét kondulásra megmozdul az Éjszaka.

Megelevenednek az árnyak, bekúsznak a zárt ajtó alatti résen és a kulcslyukon. Beszivárognak; és lassan, hömpölyögve betöltik a kicsiny szoba minden sarkát, minden zegét-zugát.

Az ablaknál állok, a párkányra támaszkodva a Holdat nézem. Fehér arca visszanéz rám. Hátamon érzem az árnyékok hullámzását. Megborzongok. Talán az alvó házak közt lengedező szellő teszi, ami a nyitott ablakon át érkezik, és végigsimítja meztelen karomat, vállamat. De az árnyakat nem tudja kifújni a szobából. Már túl erősek. Nekem kell szembenéznem velük.

Nagy levegőt veszek - egy szippantás a kinti, létező világból - majd megfordulok, hogy elmerüljek az árnyékok hullámai közt, idebent.

Egyedül vagyok. Az árnyakkal. Az árnyakkal, akik valaha ugyanolyan húsból-vérből valók voltak, mint te - vagy én. Körülöttem most csak kusza, selymes suttogás lélegzik; beburkol, magábaölel.

A suttogás tisztul, már ki tudok venni néhány szót. De együtt még nincs értelmük, mint ahogy annak sincs, hogy menekülni próbáljak, pedig erre gondolok. Belegabalyodok a hangok szövevényébe - nincs kiút. Végig kell hallgatnom, amit mondanak.

A hangok most befurakszanak a fülembe, érzem, ahogy a fülcimpán kapaszkodnak; ahogy keresztültörik magukat dobhártyámon. Egy pillanatig hasító fájdalom nyilall belé, mint amikor begyulladt a fülem és föl kellett szúrni. De csak egy pillanat az egész, már túl vagyok rajta, a hangok már bent vannak; bent: a fejemben.

Összesűrűsödnek, egymást tiporva kavarognak, felerősödnek és egyre jobban, egyre dühödtebben zúgnak, dübörögnek. És egy hirtelen, kétségbeesett kiáltássá összeforrva buggyannak elő a számon.
- Segítség! - azt ordítom teljes tüdőmből. Aztán kifulladva lihegek.

A végsőkig felizgatott idegek nem feszülnek tovább: megnyugszom. Segítség.

Szóval az árnyaknak segítség kell. Dehogy akarnak engem bántani, nem akarnak számonkérni, őket nem érdekli a múlt, arccal a jövőbe néznek. Mindig csak előre, sohasem hátra. Nekem is ezt kell tennem. A Múlt csak arra való, hogy tanuljak a hibáiból; arra, hogy tökéletesítsem a Jövőt.

De az árnyak múltja mégiscsak fontos. És még fontosabb a jövőjük. Fontosabb, mint az enyém. Hogy miért, nem tudom. Talán mert ha megmentem őket, az örökkévalóságnak fognak élni. Én nem. Én meghalok hamar.

Az ember csak porszem ebben a világban. Az árnyakat kell életre hívnom, húst és vért adni nekik a sajátomból, hogy túléljenek engem, túléljék majdani fiaimat és lányaimat, unokáimat és dédunokáimat.

Ezért döntöttem úgy, hogy leírom őket.
Verba volant, scripta manent.

Viva volat, manes manent.
Az élet elszáll, de az árny, a halottak és az emlékek árnya, az megmarad, sűrű, sötét tömegként, hullámozva, hömpölyögve a végtelenben, megmarad. Az árny örök.


Életre hívott árnyak

Leírom az árnyakat. Hogy lássa mindenki, hogy mást is körülfogjanak, behálózzanak. Akkor is, ha a mást nem bűvölik meg úgy, mint engem. Mindenkit a saját árnyainak varázsa szédít.

Állok a hegytetőn, a szakadék szélén. Behunyom a szemem és hagyom, hogy az árnyaim azt tegyenek velem, amit jónak látnak. Ha akarják, letaszíthatnak a mélységbe; testem lezuhan, és szétroncsolódik a húsom, porrá zúzódik a csontom odalent az éles, kegyetlen sziklákon. Ha akarják, felhordják a lenti sziklákat, új csúcsokat építenek a hegy tetején, és új magasságokba emelnek. Új messzeségeket engednek látni. Új, meghódításra váró, csodás tájakat. Új fájdalmat a szívembe, hogy az a táj sosem lehet az enyém. Ha akarják, szárnyakat és nagy erőt adnak nekem, hogy magam hordjam fel a sziklákat, vagy hogy elrepüljek messze; messzebb - magam mögött hagyva mindent, amiben innen, a hegy tetejéről gyönyörködtem vagy hittem, és a Nap aranyló sugarait megelőzve bukjak le a látóhatár mögé.

Te is ott állsz, egy másik hegytetőn; a saját hegytetődön. Látlak innen. Látlak a lehúnyt szemhéjamon keresztül is.

Figyellek, ahogy átadod magad az árnyaidnak. Figyelem a finom mozdulatokat, amikkel az árnyaid ölelését fogadod.

Csak nézem, milyen földöntúlian szép, amint a napsugarak körülragyognak Téged, belefonódnak a hajadba, beivódnak a szívedbe. Mint a régi versben.
Aztán, amikor felébredünk, és már nem állunk a hegytetőn, hanem egy teljesen hétköznapi helyen, mondjuk az aluljáróban, a metróra várva, akkor megint látom a sugarakat: ott fénylenek a szemedben.

Mondd, fénylenek az én szememben is sugarak? Akarom tudni. Ha a tükörbe nézek, nem azt látom magamból, amit Te látsz belőlem.

Látsz a szememben fényleni sugarakat? Egyszer valaki azt mondta, nincs bennem semmi élet. Mert nem látja a szememben a fényt.

Ő nem szeretett engem. Te szeretsz. Én tudom. Érzem. Mert amikor rám nézel, látom a szemedben visszatükröződni az arcomat, és nagyon boldog arcnak látszik.

Az Ő szemében egy szomorú arcot láttam, ha belenéztem. Mindig furcsának és idegennek tartottam. És azt hittem, az nem is az én arcom, hanem egy olyan arc, ami odabent lakik a szívében, és néha kinéz a szemén.

Most már tudom, hogy ez igaz. A Te szemedben tükröződő arc is a szívedben lakik. És az az én arcom.

Látod a szememben az arcodat? Ha látod, azt jelenti, tudod, hogy szeretlek. Ha nem látod, baj van.

Mert visszajöttek az árnyak. A régi, gonosz árnyak. Nem a segítségért kiáltók, és nem a szakadék széléről visszarántók, hanem azok, akik lelöknek. Kegyetlenül letaszítanak, és én elmerülök odalent valami forrongó tűz lángjaiban, amik átölelik, simogatják a testem, lázas hévvel csókolják a szám, de közben lassan, kínok közt megölnek. De most még nem. Most minden rendben. Te vigyázol rám, érzem.

És miközben erre gondolok, hirtelen azt veszem észre, hogy az aluljáró teljesen üres, csak mi ketten állunk a pislákoló neonfényben, és Te megnyugtatóan fogod meg a kezem, hogy együtt menjünk végig egy hosszú úton; - kedves tőled, hogy hazakísérsz. Már itt is van a metró.


(2005. február 7.)

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2011-08-27
Összes értékelés:
2661
Időpont: 2013-02-03 16:56:03

Kedves Zázsa!

Szerintem sok időt töltöttél a megírásával. Kissé fantasy jellegű. Nem egy könnyű téma, de érdekes.

Ági
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-03
Összes értékelés:
45
Időpont: 2007-04-14 21:47:29

Nagyon tetszett ez az írás. Több okból. Mert hagyod, hogy vezesse a kezed valami belülről. Mert így látod az árnyak és az ember kapcsolatát. Ahogy körbelengik a sejtelmek és a rejtelmek. +szép is
Alkotó
Regisztrált:
2006-06-11
Összes értékelés:
703
Időpont: 2006-11-07 21:32:54

Különös lebegés ez az egész írás. Nem győztem tőle borzongani, mert mostanság nekem is eszembe jutott, hogy a történeteket nem magamból merítem, hanem rég halott emberek suttogják a fülembe, mert szeretnének valamit visszakapni magukból, az életükből. A művész(féle) tehát médium lenne? Vagy Isten susog a fejében? Sokszor tűnődöm én is ezeken, én nem találom a megnyugtató választ. Valószínűleg nincs is.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mese Kicsi Fánkról, meg a Hangról - I. rész című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) fényfürösztött álmok című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mese Kicsi Fánkról, meg a Hangról - I. rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Mese Kicsi Fánkról, meg a Hangról - II. rész című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Néhány madár köröz című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) fényfürösztött álmok című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Édes otthon című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mária/A gyermektelen című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)