Festettem magamnak egy embert, puha fehér vászonra csókoltam fel tej-bőrének minden apró villanását. Aztán a sárga őrjöngő sikoltásaival puhítottam szelíd öleléssé a megfogott mozdulatot, s éreztem a citrusok zaklatott illatát kipárologni a képből. Aztán a narancs kacagásából fontam mosolyt a lélegző alak köré. Kék is kellett, lelkének nagy, fodrozott hullámokkal teli világát megfesteni nem tudtam nélküle. Majd jött a zöld, villanó s néha oly idegen szemeihez, a mohának azzal az árnyalatával, ami csábítóan hív leheveredésre az árnyas erdők rejtekén. Pirossal fröcsköltem le a távoli horizont billenő fényeit, pici vér-csillagokat tódítva eleven pupillámba. Majd jött a fatörzsek melengető barna ámulata, hogy meg ne fázzon szorongó kis lelkem.
És hát ennyi. Elfogytak a színek, nem maradt csak a hunyorgó fekete, mellyel kezdeni semmit sem tudok. Csak nézem a vásznat, a magukhoz-hívó varászos színeket s várom, hogy valaki adjon nekem új palettát, a boldogság egyetlen, meghatározhatatlan színével.