HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 28

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47191

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / mese
Szerző: aprokekFeltöltés dátuma: 2009-04-10

Varázslat pedig...

Csillus megállt a szikla szélén. Lenézve a szédítő mélység számtalan csodát tárt elé, a természet remekműveit, melyeket a kék ég ölel át: erdőket, réteket, folyó szalagját, messzi magas hegyeket. Nemsokára szellő is megérkezett, hogy körülfonja, megsimogassa Csillust:
- Gyere! - szólt. - Gyere velem!
Csillus ugrott, a zöld föld egyre közelebb került. Akkor kiterjesztette könnyű szárnyait, és feljebb libbent. Nap szeretettel nézett rá, sugarakat szórt szárnyaira, hogy ezer színben csillogjanak, majd az ezüst-kék folyóra aranyhidat épített - egy pillanat alatt, ahogy mindig.
- Nem kell híd, Napocska! - nevette Csillus. - hiszen repülök!
Szellő tréfálkozott, felemelte, kicsit visszaejtette, újra felemelte, ó, amikor egy tündér először repül, vele nevet az egész világ!
Milyen gyönyörű volt minden, Csillus most messziről is, közelről is láthatta a kék-zöld csodát, amit otthonunknak, Földnek hívunk.
Azután lejjebb repült, innen már a rét virágait is látta, amint kéken, pirosan, sárgán emelik szép fejüket.
"A virágokat Isten küldi ajándékba minden tavasszal." - jutottak eszébe Émi szavai. - "Ugyan kinek az ajándékát dobod félre meg sem nézve, mondván, nincs időd, hogy rátekints?"
Csillus közelebb ment, hogy a virágokban gyönyörködjön. Azok örültek neki, kihúzták magukat, büszkén tartották fejüket, hogy íme egy tündér jött őket megnézni. Itt a rét közepén nemigen jött senki más, hogy megcsodálja friss szépségüket...
Csillus azután tovább repült, ismét magasra emelkedett, s nemsokára a fák mögül egy szántóföldet látott előbukkanni. Látta a gépeket haladni sorról sorra, látta, hogy ez a táj különbözik mindentől, amit eddig ismert, és hirtelen összeszorult a szíve, pedig nagyon magasan volt, nem vehették észre... igen, azok ott lent - emberek.
Az emberekről nagyon sokat hallott már, Émi mesélt róluk mindig, tőle tudta, abból a rengeteg történetből ismerte jó és rossz cselekedeteiket, érzelmeiket, minden szépet és gonoszat, ami az emberek világában valaha történt.
Ijedtében megfordult, gyorsan hazarepült, gondolatok kavarogtak benne az emberekről, történeteikről, a látottakról, és a tündérekről, akik otthon várják őt.
- Émi! - hazaérve ő volt az első, akit felkeresett. - Émi, láttam az embereket! Igazi embereket! A szántóföldjükön dolgoztak!
- Jól van, jól van. - mosolygott Émi. - Előbb-utóbb minden tündér ellátogat arrafelé, te úgy látszik, inkább előbb. De mindig kalandvágyó kis tündér voltál, láttam én ezt már a kezdetekkor.
- Émi! - kezdte Csillus, mert a célja igazában nem az volt, hogy élményéről beszámoljon. - Te annyit meséltél az emberekről. A tetteikről, a természetükről... De meséltél másról is nekem, arról, hogy nemcsak ők szerepelnek a mi történeteinkben, hanem mi is az övéikben...
- Igen, így van. - hagyta helyben Émi.
- És azokban mindig az szerepelt, hogy a tündérek segítettek az embereknek, hogy teljesítették a kívánságaikat...
- Az már nagyon régen volt, Csillus. - válaszolt rövid szünet után Émi. - Nagyon hosszú ideje nem teljesítjük már az emberek kívánságait.
- De miért? Miért nem segítünk nekik? Miért nem teszünk jót? Igen, tudom, sok gonosz ember van, de vannak jó emberek, akik jót akarnak, és nehéz a sorsuk...
- Gonosz emberek? - kérdezte Émi. - Soha nem mondtam, hogy léteznek gonosz emberek.
- Szóval emberek, aki gonosz dolgokat cselekedtek - türelmetlenkedett Csillus, mert fölösleges kötekedésnek és időhúzásnak tartotta Émi szavait. - De igenis kötelességünk lenne segíteni nekik, hiszen van hatalmunk megtenni.
- Igen, van hatalmunk bizonyos dolgokra. - hagyta rá Émi.
Csillus már másnap visszarepült az emberek közé, azzal a szilárd elhatározással, hogy teljesíteni fog egy kívánságot.
Az emberek persze múlatták tovább gyanútlanul mindennapjaikat, nem tudván egy kis fiatal tündér nagy elhatározásáról. Valahol egy házban egy család élte mindennapjait abban a faluban, ahova Csillus útja vezetett. Katalin, példás feleség és anya éppen vacsorát főzött a családnak. Elég fáradt volt már, de mindig türelmesen válaszolt a gyerekeknek, ha kérdezték, megölelte őket, ha odaszaladtak hozzá, és mindig szánt rá időt, hogy a rántás mellől kiszaladjon és megcsodálja a legújabb homoktortát, amit készítettek. Közben férjét várta, aki nemsokára meg is érkezett a munkából - fáradtan, mint mindig - de örömmel, hogy végre szeretteivel lehet. Csillus látott mindent a rejtekhelyről, ahova elbújt (rejtőzködésben mester volt). Meghatódva figyelte őket. Nehéz az életük, mégis szép, mégis tudnak szeretni... Akkor Katalin nagyot sóhajtott, hogy végre kész a vacsora és leülhet. Férje beterelte a gyerekeket, és szedett mindenkinek az ételből, majd megsimogatta felesége arcát, mert látta, mennyire megviselte őt ez a nap. Katalin rámosolygott, kezéhez bújt, az volt a mosolyában: értetek megéri.
"Igen." - gondolta Csillus. - "Te leszel az, Katalin. Teljesítem a következő kívánságodat!"
És vacsora után nyugovóra tért az egész család. Csillus is elaludt, örömmel, megelégedéssel, mert íme, ma jót tett.
Nyugtalan, viharos éjjel volt. Eső verte a házat, a szél tépett és repített mindent, amit csak ért. Katalin nem tudott aludni, pedig nagy szüksége lett volna pihenésre. Türelmetlenül, nyűgösen hánykolódott az ágyban. Éjfél felé elszenderedett kicsit, aztán nemsokára villámok kezdtek cikázni, és egy hatalmas dörgés rázta meg a környéket. A szomszéd család kutyája - bár kétségtelenül az ott lakó két kisgyerek kedvence volt - nem éppen a bátorságáról volt híres. Rettenetes félelmében ugatott, mit tehetett volna mást, a ház ajtajához menekült, de nem engedték be. Hajnalban a vihar kicsit alábbhagyott, de a kutya még mindig ugatott kétségbeesetten, és most már hangját nem nyomta el a zivatar sem. Katalin felült az ágyban. Fáradt volt már napközben is, éjjel a vihar, hajnalra meg, mire alhatna végre, ebugatás. Sóhajtva az ablakhoz ment, pedig tudta anélkül is, hogy a szomszéd kutyája.
- Nem tudsz aludni? - kérdezte férje félálomban.
- Elmúlt a vihar, most meg az a kutya! - válaszolta dühösen Katalin. - Dögölne meg!
Azzal visszafeküdt, és végre elaludt, csend borult már a házra és a szomszéd kertre is...
- Spáni! Spáni! - hallatszott reggel a szomszéd gyerekek kiabálása. - Anya, apa, Spáni nem ébred fel!
Spáni nem ébredt fel többet. A két kisgyerek sírt, zokogott, a szülők alig tudták csitítani őket. Az első nagy veszteség életükben... Csillus döbbenten nézte. Ó, a kívánság! Egy hirtelen haragból tett óhaj... ő pedig nem figyelt. Aludt.
Szomorúan repült haza, hiányoztak most nagyon a többiek, mindenki, jó lesz újra otthon.
- Ne sírj, Csillus! - vígasztalta Émi gyengéden, mikor hazaért. - Nincs semmi baj!
- Hogyne lenne! Jaj, ne mondd, hogy nincs! Mit tettem?
- Mit, mit. Annak a családnak előbb-utóbb úgyis szembe kellett volna néznie a kutya halálával.
- De nem előbb! Nem gondoltam, hogy egy jó ember... pusztán haragból, meggondolatlanságból...
- Az emberek sokszor kívánják mások szerencsétlenségét hirtelen haragukban. Nagy szerencse, hogy a kívánságok nem teljesülnek. Hát még ha tudnák - tette hozzá mosolyogva - az ő szerencsétlenségüket hányszor kívánják mások hirtelen indulatból. Pláne hagynák az egész kívánságosdit. Főleg, ha belegondolunk, hogy az emberek legtöbbször valamely érzelem rabjai. Hol egyiknek, hol másiknak.
- Könnyelmű voltam és nem figyeltem! - szedte össze magát Csillus, mert ő nem adta fel egykönnyen az elhatározásait. - Ilyet nem teszek soha többet! Ezentúl nemcsak azt nézem, milyen ember, hanem azt is, mit kíván. Előre nem ígérek semmit. - mondta Csillus, és másnap megint elrepült az emberek világába, hogy újabb kívánságot teljesítsen.
Egy másik helyre ment, suhant, rejtőzködött, figyelte az embereket. István, a mosolygós apuka aznap is elment a gyerekekért az óvodába munka után, majd vidáman indultak haza mindhárman kis lakásukba. Csillus szeme magakadt rajtuk. Kedvesek voltak, ezen a borús délutánon úgy ragyogott jókedvük, mint a csillag, szeretetet érzett és melegséget, ahogy a kis család közelébe ért. István felesége otthon várta őket, megölelt, megcsókolt mindenkit egyenként, a jókedv fénye bearanyozta az ő arcát is.
Este, mikor a gyerekek már aludtak, a szülők azt számolgatták, hogyan jönnek ki a fizetésükből a jövő hónapban, mert az árak megint emelkedni fognak.
- Majd lesz valahogy. - vígasztalta István a feleségét, miután kiderült, hogy nagyon rosszul állnak. - Majd talán csoda történik. - és megsimogatta az aggódó arcot.
- Úgy bizony, csoda! - ujjongott fel Csillus. - A kívánságod teljesül!
Így is történt, és a jövő hónapban és az azt követőben és a rákövetkezőben is mindig volt pénz a kis perselyben, amikor csak kellett. A család éldegélt úgy, ahogy eddig, nem érte őket semmi baj, se nehézség. Egy nap István így szólt a feleségéhez:
- Nem élük rosszul, de olyan jó lenne egy családi ház, hogy a gyerekek zöld környezetben nőhessenek fel!
Csillus ezt a kívánságot is teljesítette, és pár hónap múlva a család már egy kis házban élt. Gazdag környék volt, és a házaspár, aki nem szokott ilyen jóléthez a szomszédságban, elégedetlenkedni kezdett.
- Bárcsak volna nekünk is olyan szép autónk, mint a Horváthéknak két házzal arrébb! - sóhajtott fel István.
És Csillus ezt is teljesítette, mert miért ne járna ennek a családnak is mindenből annyi, mint a Horváthéknak, akik annyi pénzt örököltek pár éve.
"Elvégre nekik is jár annyi boldogság!" - gondolta Csillus, de ahogy telt az idő azt látta, hogy épp a boldogság az, amiből egy szemernyivel sincs több most, mint akkor kezdetben a kis lakótelepi lakásban.
- Bárcsak nagyobb lenne a kert, hogy a gyerekek többet tudjanak szaladgálni a zöldben! - sóhajtott fel István néhány hónap múlva megint.
És a kert nagyobb lett. A gyerekek tényleg többet szaladgáltak, de aztán megunták, és inkább számítógépeztek bent a házban, mégis izgalmasabbak találták az "ellenségre" való lövöldözést odabent, mint az akármilyen zöld füvet kint a kertben. Pedig milyen szép volt a kert, István rendszeresen nyírta a füvet, gazolt, rendet tartott.
Egy nap aztán fáradtan így sóhajtott fel:
- Bárcsak kisebb lenne a kert, hogy nem fáradnék el annyira a fűnyírásban!
Csillus keserű szájízzel repült haza.
- Az emberek telhetetlenek! - panaszolta fájdalmasan Éminek. - És semmi nem jó nekik.
- Ugyan, Csillus, ne szomorkodj. Hiszen mondtam neked, nekünk sok mindenre van hatalmunk, de a legfontosabb dolgokra nincs: boldogságot, elégedettséget nem ajándékozhatunk az embereknek.
- Miért nem? - kérdezte Csillus. - Ha valaki azt kívánna...
- Mert azt csak ők adhatják saját maguknak azzal, hogy megtanulják értékelni és szeretni, ami van. És ez semmilyen kapcsolatban nincs azzal, hogy ténylegesen milyük van. Ez csak egy elhatározás.
- Hát jó! - szedte össze magát újra Csillus. - Soha többet nem teljesítek ilyen kívánságot! Még hogy nagyobb ház, több pénz!
És másnap ismét visszarepült az emberek világába.
Milyen gyönyörű nap volt! A föld friss zöld ágynak tetszett a magasból. Az ég szikrázóan kék volt, Nap ragyogott, mint mindig nyár elején, és vidámmá varázsolta a világot. Mennyire más ilyenkor a táj! Télen, mikor Nap mindig későn kel, akkor is kedvetlenül, nem fontos neki, hogy boldogságot szórjon közénk. Álmosan nyújtózik az égre, legtöbbször keres egy nagy, szürke felhőt, hogy ráhajthassa a fejét, majd elalszik, mint álmos kisdiák az iskolapadban, és nem vesz tudomást a világról. Este amilyen hamar csak lehet, visszavonul, sokszor anélkül, hogy csak egy pillantást vetne ránk. Bezzeg nyáron! Korán kel, bekukucskál minden házba, s ahol nem nyitnak neki ablakot, oda olyan meleget küld, hogy végül ajtó-ablak enged, s kitárul kíváncsi sugarai előtt. És ha még így sem nyílik meg előtte minden titok, hát kiülteti az asszonyságokat a ház elé a kispadra, tőlük aztán minden érdemlegesről értesül. Egész nap nevet, faggatózik, szeret, melegít. Este azután átöltözik - vérvörös estélyi ruhát vesz - s akkor már nem vakít, eszében sincs, sugarai egy húszéves sejtelmes mosolyát repítik a földre, aki azt kérdezi: ki kísér el ma este a bálba? Ám hogy mi történik az egész éjszakán át tartó táncmulatságban, azt halandó szem már nem láthatja, de nem is sejtheti, mert Nap a következő reggelen is frissen ébred, ránevet a világra, és nem árul el nekünk semmit.
Most is szikrázott, számolatlanul szórta az aranypénzeket a folyóba, víz pedig értette a tréfát, elnyelte valamennyit, milliót és milliót, aztán keresheted, szegény vándor, úgyis hiába merülnél alá.
De íme, ez a nap sem hozott mindenkinek boldogságot. A folyó partján egy lány ült és sírt. Csillus közelebb repült hozzá, sajnálattal nézte, és elhatározta, hogy a nyomába szegődik: előbb utóbb lesz egy kívánsága ennek a lánynak, és ő teljesíti, mosolyt varázsol majd az arcára. Emese hamarosan felkelt a kidőlt fa törzséről, ahova egy órája telepedett le, és hazaindult - nem sejtve, hogy egy jóindulatú kis tündér kíséri aggódva -, majd álmatlanul, csendben szipogva töltötte az éjszakát, másnap pedig munkába indult, mint bármelyikünk.
Ez a nap is szürkének ígérkezett, Emese fáradt volt, mosolytalan. Munkatársai sorra szállingóztak, köszöntek, helyükre ültek, vagy előtte nevetgéltek kicsit, mert valami azért mindig történik, és azzal másnap milyen jól fel lehet vidítani a kollégákat. Aztán egy férfi lépett be az ajtón. Ő is köszönt, mosolygott, majd leült a helyére, és munkájába mélyedt, észre sem vette Emese epekedő pillantását, mint ragyog fel a kis női arc...
"Nahát!" - gondolta Csillus. - "Hiszen ez a lány szerelmes!"
- Ugyan, hagyd! - súgta Emesének a mellette ülő idősebb nő, és a férfi felé biccentett. - Nem érdemes emésztened magad miatta.
- Könnyű azt mondani. - válaszolta Emese és munkájába temetkezett, de nemsokára belátta, hogy hiábavaló, mert gondolatai mindig elkalandoznak, ha nem is messze, az épp elég: a szomszéd irodába.
- Bárcsak belém szeretne... - sóhajtott fel fájdalmasan.
- A kívánságod teljesül! - mosolygott Csillus, és most boldog volt, nagyon boldog: ez egy igazi szép kívánság, mesébe illő, semmi anyagiasság, semmi harag, most igazán sikerült jót tennie...
Végre nevetve repülhetett haza, suhant is amilyen gyorsan csak bírt, hogy elújságolhassa Éminek, most végre úgy sikerült minden, ahogyan elképzelte.
- Émi! Émi! - kiáltotta már messziről. - Teljesítettem egy lány kívánságát, aki szomorú volt, de most majd boldog lesz! Egy férfi szerelmét kérte, és én megadtam neki.
- Igen, Csillus, láttam.
- Te is ott voltál? - csodálkozott Csillus.
- Még a folyónál láttam, tegnap. Meg előzőleg is már sokszor láttam őt. Szóval tudom, kiről van szó.
- Te is el szoktál repülni az emberekhez? - csodálkozott Csillus.
- Persze, hiszen nekem is van szárnyam. - válaszolta Émi tárgyilagosan.
- De téged nem érdekelnek...
- Hogyne érdekelnének.
- Akkor meg miért nem örülsz? - kiáltott vidáman Csillus. - Hiszen megvígasztalódott, sőt, boldog lett!... Te tényleg nem örülsz? - tette hozzá aggódva, mert Émi még csak el sem mosolyodott. - Mi baj?
- Nincs baj. Tényleg. Semmi baj. Gyere velem, mondanom kell valamit.
Azzal kézen fogta Csillust, és együtt keltek szárnyra, szálltak az erdők, mezők, tavak, hegyek fölött, míg el nem érkeztek a városba, ahol Emese élt. A hivatalban serényen folyt a munka, mindenki akták és billentyűzetek fölé hajolt. Émi merészen suhant közöttük, Csillus ámulva nézte, hogy nem rejtőzködik, nem fél, hogy észreveszik, szíve összeszorult, szólni akart, visszarántani, figyelmeztetni Émit, hogy ezt nem szabad, el kell bújni, hogy mindjárt meglátják őket. De már nem tudott megszólalni, mert a következő pillanatban Emese felnézett a papírok közül, épp amikor előtte álltak, és akkor Csillus tekintete találkozott Emeséével. Csillus megrémült, mozdulni sem tudott, csak nézett ijedten.
"Most mi lesz?" - suhant át Csilluson a jeges gondolat. - "Émi nem vigyázott! Miért nem vigyázott? Mi történik, ha egy ember meglát egy tündért?"
Csillus ijedt tekintete még mindig Emesén volt, Emese azonban elfordult, hogy elővegye a tűzőgépet a fiókból, kotorászott, nem találta, máskor bosszús lett volna, de most, hogy a nagy Ő vacsorázni hívta estére... Most csak mosolygott magában.
Csillus ijedtségét a megdöbbenés követte.
- Nem?... Nem?... - alig akartak jönni a szavak. - Az emberek nem látnak minket?
- Nem, Csillus, az emberek nem látnak minket. - válaszolta Émi.
- De miért?... Miért nem?
- Mi olyannak látjuk a világot, amilyen. Nincs választásunk, csak az objektív valóság. Ez az, amit az emberek soha nem ismerhetnek meg. Ők csak a saját szemükön keresztül láthatják a világot. Mondhatnánk erre, hogy sötétben tapogatóznak, Csillus, de éppen ez a csodálatos az emberi életben, hogy ők megválaszthatják azt a szubjektív valóságot, amiben élnek, hiszen szabadságuk van a világot olyannak látni, amilyennek akarják.
- Na jó, szóval miért nem látnak minket? - türelmetlenkedett Csillus. Csalódott volt, nem akarta hallgatni Émi fejtegetéseit.
- Mert olyannak akarják látni a világot, amilyennek mások mondják. És azok a mások tagadnak minket. A legtöbb ember fél feladni a közösen elismert "igazságok"- at, mert azt hiszi, hogy azok biztonságot adnak. Ezért nemcsak azt mondják, hogy nem látnak, hanem tényleg láthatatlanok vagyunk a számukra.
- És ha egyszer egy ember mégis látna minket? Hiszen akkor ez elvben nem lehetetlen.
- Az az ember nem kívánna tőled semmit, abban biztos lehetsz. - nevetett Émi.
Kézen fogta Csillust és egy emelettel feljebb vitte őt egy kisebb irodába.
- Látod itt ezt a férfit? - kérdezte Émi Csillustól.
Egy szürke öltönyös ember hajolt néhány teleírt papírlap fölé, és a homlokát ráncolta.
- Látom. - válaszolt Csillus, és Émire nézett, nem értette, ki ez, és mit akarhatnának ők vele.
- Ő Emesébe szerelmes. Már nagyon régóta. Most sem dolgozik. A szomorúságát akarja eltemetni a papírok közé, de hasztalan.
- Most arra célzol, hogy hiába tettem jót az egyik emberrel, az a másiknak rossz?
- Nem árt, hogy ezt is észrevetted, de most nem erre céloztam. Ő egy jó ember. Szeretete Emese iránt önzetlen és tiszta.
- De ha Emesének nem tetszik! Nem is csoda. - tette hozzá. - A másik férfi sokkal szebb.
- A másik férfi nem fogja Emesét önzetlenül szeretni. Ismerem őt, régóta figyelem.
- Szóval azt mondod, hogy Emese boldogabb lett volna vele itt? - tört le ismét Csillus.
- Nem tudom. - gondolkodott el Émi. - Talán soha nem tanulta volna meg becsülni őt. Az emberek azt mondják, boldog az, aki jó embert tud szeretni. Azt is mondják, boldog az, akit viszontszeret az ő nagy szerelme. De igazság szerint csak az boldog, aki képes nagyon sokra értékelni a szeretetet, amit a másik embertől kap. Legyen az bárki. Az első kettőt megadhatod az embereknek - múló öröm. De a harmadikat csak ők adhatják meg saját maguknak.
- Szóval most sem tettem jót. - suttogta Csillus szomorúan. - Megint nem, ahogy eddig sem és soha nem is tehetek és mindent csak elrontok.
- Ugyan, Csillus! - vigasztalta Émi. - Pénzt, szeretetet osztogathattál, de boldogságot nem. Nincs rá hatalmad. Látod, nem történt a világon semmi.
- Akkor az egész értelmetlen volt, ugye? - búsult Csillus.
- Nem. Ha megtanultad, hogy a csodatévő képességed, amely olyan nagynak tűnik, valójában semmi. Az emberekkel nem tettél jót, ez igaz, de hiszen nem is tehettél volna.
- Pedig jót akartam! - lázongott Csillus. - segíteni akartam nekik. Ez volt az egyetlen célom!
- Ez? - kérdezte Émi. - Nem inkább a hiúságod legyezgetése?
- Hiúság?? - szisszent fel Csillus.
- Vajon hány jó cselekedet volt, amit önmagáért tettél, és nem azért, hogy önzetlennek tudhasd magad? Különb akartál lenni a többi tündérnél, akik - szerinted - közömbösen nézik az emberi szenvedést.
Csillus szégyenkezve hajtotta le a fejét. Azt hitte, Émi haragszik rá. Pedig Émi nem haragudott soha senkire.

Alkotó
Angelheart
Regisztrált:
2007-10-15
Összes értékelés:
88
Időpont: 2009-04-15 09:35:26

Gratulálok. Kedves kis történet.
Egy észrevétel: szerintem picit részletesebben kellene bemutatnod a szereplőket. Hogy tágabb képet kapjanak az olvasók.

Legutóbb történt

Ready alkotást töltött fel "Bogária" 01. - A bennünk élő gyermek címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Keresd a jót című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) A megkopott szerelem című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Száguldhatsz... című alkotáshoz

soltissimo alkotást töltött fel Remélem címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) ébred című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Százszorszél című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Nézd! címmel a várólistára

Bödön bejegyzést írt a(z) A lóápoló 38. fejezet című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A veréb és a varjú című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)