Bárhol jársz a világban, szinte már minden mérhető,
A pénz jól jön a válságban, a fogalom érthető.
De van valami, szemed elé tárul lépten-nyomon,
Mely állandó stigmaként jelez a legtöbb homlokon.
Közös végzet ez? A tény oldalba vág!
Elcsüggeszt, s felemészt a szomorúság,
Hisz nincs annyi könnycsepp, az erdőben nincs annyi faág,
Ahány embert elsodort magával a nyomorúság!


Tépett sátrak s bádoglakások, gyűrött pokróc a flaszteren,
Ez mind a valóság, amelyben élünk!
Idős beteg láb nélkül a földön, a kisgyerek meztelen,
Szánalmas, hogy csak ennyit ér a létünk!


Miért engedtük a helyzetet így elfajulni?
Miért kellett a hazug látszatért így megvakulni?
Miért nem küzdünk együtt a nyomorúság ellen?
Igaz embertársaink, mondd, miért hagyjuk cserben?


De nyomorult-e az, kiben még világít a fény,
Kiben nem halt meg egészen, s még élteti remény?
Nem! Ő feltámad, lásd, hogy megragadja az esélyt,
Képes győzni, mert az ereje hozzá nem csekély!


Nem akkor buktál meg, mikor padlóra tepertek,
Hanem mikor siralmas sorsodba beletörődtél!
Miért nem állsz föl? Adj ízt a savanyú epernek!
Ugorj hát nyeregbe, mielőtt végképp összetörnél!


Azt sem értem, sokan a megalázásban miért lelik örömük?
Tömegek sportja lett ez, míg másoknak kegyetlen, véres börtönük!
Ugye nincs kendő szemeden, mikor ilyet tapasztalsz,
Nem vonulsz félre, s egy bűnöst cinkosként nem marasztalsz?
Tarts ki, a zsarnokot nem kell elviselni,
Kényeztetni sem, vagy válladon cipelni!
Ahogy mások érdekét kezeled, az minősíthet igazán téged:
Kinek adsz ágyat és kenyeret? Puhány vagy-e, vagy megvéded testvéred?