Majdnem komikus eset, ha arra gondolok,
Köztünk milyen a kapcsolat, s elszomorodok.
Az elmúlt évek jól bebizonyították,
Mellékes tetteink kiigazították
a külső szemlélőt is a gubancból:
Én nem riadok vissza a kudarctól!
Pedig hányszor eljátszottad velem,
Tíz körömmel kaparnád ki szemem!
Nem csoda, hisz a szerelemtől nem tudok enni,
Nem okulok soha, hogy neked nem vagyok senki!


Bármit tettem, te oda se figyeltél,
Bazsalyogtál, majd dühödben kikeltél:
Kotródjak messze, s hagyjalak békén!
Utálatos voltál azon az estén,
Mikor bevallottam, mit érzek!
Téged nem bánt, hogy elvérzek?
Nem engedsz magadhoz sehogy közelebb,
De kár, hogy szívemnek hozzád köze lett!
Azt hiszed, én vagyok maga a Sátán fattya,
Hogy meghallgathass egyszer, nem jön el a napja!


Néha cinikus az egész, hogy felfogjam,
Legalább alkalmat adnál, hogy elmondjam,
Milyen ember vagyok, s miért lettem ilyen,
Hogy tisztes szándék vezet, nem gonosz s idegen!
De nem engedsz! Hogy lehetsz a végsőkig fukar?
Annyi viszontagság ért, a sorscsapás cudar!
Legyek szuperhős, láttassam veled emberfelettiségem?
Így pillanatok alatt elvesztem minden egyéniségem!
Ugyan, nem számít! Tudom, amint elébed állnék, ordítanál: menj ki!
Szemedben se ma, se ezer év múlva nem leszek más, csak egy utolsó senki!