Elegem van, nem unjátok még?
Most már ebbôl elég,
Abbahagyhatná már az alja nép,
A sok káromkodást és mások sértegetését.
A sok beképzelt kis szemét féreg,
De megbánhatná tettét már végleg.

S leszállhatna a magas lóról,
És leszokhatna a káromkodásról.
Csak annyit vennének már figyelembe,
Hogy ôk is kerülhetnek ugyanolyan helyzetbe.

Könnyebb a másikat csúfolniuk,
Mint legalább olyat, vagy jobbat alkotniuk.
Ejj galád társaság,
Kiknek viselkedése rosszaság és ostobaság.

Piszkálódás és káromkodás helyett,
Inkább ülnének a könyvek, füzetek felett,
Hisz nemrég indult az iskola,
Amelyet a szívem már nagyon várt régóta.

Vagy talán ez az irigység,
Mi erre készteti ôket még?
És valójában legbelül velem vannak?
Talán mégis jót mondanának?
De hiszen a kommentek nem erre utalnak.

Nem számít már, nekem az a fontos,
Hogy a biztatást mástól megkaptam most,
Nem törôdöm velük, nem érdekel,
Ezután ti csibészek; már engem nem értek el.

A bizalom s barátság mi részemrôl volt, elveszett,
Mivel a sikerbôl irigység keletkezett.
Többé nem érdekel más véleménye,
Csak a magam sikerélménye.

Teljesítem álmaimat,
Amiben mostantól már senki meg nem akadályozhat!
Aki ismer és tényleg barátom, kitart mellettem,
Büszke rám, szeret és megért engem.