Merre keresselek újra, ha feledett létünk
után kutatva a semmiben járok?
S az utolsó ösvények végén, halkuló léptünk
neszeit hallgatni vágyva csak állok...

Emlékeim szürke fátyla takarja az arcod,
s feledett szemeid távoli sortüze
villan a csendben, bár feladtad rég már a harcot,
- hangodban konok emlékezet füstje...

Arcomat látod a porba rajzoltat még néha,
s zarándok sóhajok hozzák az útról
opálos igédet: vágyam, s a lelkem is néma,
szerelmem távoli visszhang a múltból...