Állsz az utcán. Épp elhagyott a kedvesed.
Éppúgy, mint máskor, ha rossz történik, fáj a szíved.

Magányos, letört és szomorú vagy, minden elveszettnek tűnik.
Azt várod, a rossz érzés mikor szűnik.
Nagyokat lépsz,
Nem is nézed az utat hova mész.

Melletted és körülötted nagy téglaépületek,
Rajtuk keresztül visszhangzik minden lépted.
Sírsz és egyre csak sírsz, hisz szomorú vagy.
Megbántottak, elhagytak és téged ez nyugodni nem hagy.

Hirtelen egy ötlet ugrik be és elhagyod a várost,
Egy állomásra érkezik vonatod épp most.
Nem tudod, leszállj e, elgondolkozol,
S úgy döntesz, még tovább utazol.

Kezedben a táskád, s minden vagyonod,
Nem keres már senki, nem csörög a mobilod.
Hova mehetnél, hogy magadat biztonságban tudd?
Félsz, hisz előtted még ismeretlen az út.

Kiabálnál, üvöltenél bánatodban,
De mégis csak szomorkodsz némán magadban.
Nem ölel meg, s nem szeret már senki,
Nincs kivel beszélni, aki szavaidat meg is érti.

Az út végén sajnos már nem látsz fényt,
Nem találod a nyugalmat és reményt.
De ne add fel soha, lesz még valaha,
Ki szeret, imád téged s vár haza!