Meleg, nyári este volt. A pap az ablaknál állt és a csillagos eget nézte. Egy fényes, vibráló kis pontot bámult. Tisztán és romlatlanul villódzott a tér és az idő mélységeiben. Gondolatai is olyan távolt jártak, mint a tekintete. Egy messzi világban. Egy Földtől annyira különböző helyen, ahol talán egy tőle annyira különböző lény éppen felnéz az égre. Pont azon a kis csillagon akad meg a szeme, amit mi Napnak hívunk, "és talán", gondolta a pap, "épp rám gondol".
Elmosolyodott. Fáradt volt már. Levetkőzött és ledőlt az ágyra. A félhomályban még megakadt a szeme az éjjeliszekrényen hagyott újság címlapján. Valami veszprémi kézilabdázót öltek meg. Bolond világ. Bolond emberek.
Hamar elaludt. Nem tudta mennyi idő telhetett el, amikor hirtelen felriadt valamire. A szoba fényárban úszott. Tiszta, fehér fény volt, a nyitott ablakon keresztül áramlott be, és a középpontja egyre közelebb került a paplakhoz, végül megállapodott a párkányon.
A pap az első ijedtség után felült az ágyában. Nem félt. A fénybe nézett, és jó érzés töltötte el. Nem bántotta a szemét, de nem is tudta kivenni, hogy miből árad a fény. Mintha egy alakot látott volna középen.
És az a hang. Megszólította őt, és ő kellemesnek találta. Mintha mindig is ismerte volna, mégse tudta senkiéhez hasonlítani.
- Üdvözöllek! Nem azért jöttem, hogy bántsalak. Beszélgetni akarok veled. Sokszor láttalak, amikor kinéztél az ablakon. Olyan dolgokra gondoltál, amiket nem érthetsz, és amiket talán nem is kell értened. De most eljöttem, itt vagyok. Három kérdést tehetsz fel nekem, és én őszintén fogok válaszolni. Kezdd hát.
A pap meg volt győződve róla, hogy álmodik. Túl valószerűtlen volt minden. De mégis... Aztán felfogta, hogy mit is hallott előbb. Egyszerre ezer, meg ezer kérdés jutott eszébe, de mindent butának érezte.
- Ki vagy te? - kérdezte végül. Nem volt benne biztos, hogy ezt akarta kérdezni.
- Hogy ki vagyok? - a hang csalódottnak hangzott, de a fény töretlenül sugárzott. - Komolyan ez az első kérdésed? Komolyan ez érdekel a legjobban? Azt hiszed számít valamit, hogy mi a nevem, vagy hogy hogy nézek ki? Hogy öt kezem van, vagy barnább bőröm? Hidd el, ember, nem számít! Hisz magad is tudod jól. Nem a fény érdekel most sem, hanem ami mögötte van. Mindennel így van ez. De hogy ne maradj válasz nélkül: vagyok, aki vagyok.
A pap elbizonytalanodott. Az volt az érzése, hogy nem kapott kielégítő választ a kérdésére. Mással próbálkozott:
- Honnan jöttél?
- Honnan jöttem... Második kérdésed sem bölcsebb az elsőnél. Szerinted számít, hogy fényévnyi távolságból vagy az utca végi putriból jöttem ide? Közelebb érzed magad valamihez, ha én távolabb vagyok tőle? Na ugye. Meglátod majd, ember, mikor az utad végére érsz, nem az számít, hogy honnan jöttél, hanem hogy hova és milyen módon érkeztél. És hogy honnan jöttem? Onnan, ahol a csillagok születnek. Már csak egy kérdésed maradt. Arra kérlek, fontold meg jobban, mert eddig nem bizonyultál túl bölcsnek.
A pap már tudta mit fog kérdezni. Mindig ezen rágódott, amikor a csillagokat nézte az ablakból. De valamiért mindennél butábbnak érezte ezt a kérdést, és megdöbbenve hallotta saját hangját, amikor a szavak akaratlanul elhagyták az ajkait:
- Ti is megfeszítettétek?
Nem jött válasz egyből. A fény is mintha megremegett volna, és mikor a pap végre hangot hallott, az gyengének és szomorúnak tűnt.
- Igen. Megfeszítettük. A szeretetről és a békességről beszélt, de mi nem értettük őt. Mert sokunkat csak az érdekelte, hogy kinek mondja magát, és hogy honnan jött. Nem tudhattuk, hogy nem ez számít. Akkor még nem.
- Hm. Ez nálunk is így történt.
- Az lehet, ember, az lehet. Csakhogy mi tanultunk belőle, ti pedig nem. El is pazaroltál két kérdést olyan dolgokra, amik nem számítanak. Én most elmegyek. És ha elfogadsz egy tanácsot: soha ne az alapján ítéld meg a társaidat, hogy milyen a külsejük, és hogy honnan jöttek. Ezek mind lényegtelen dolgok. Te sem a világűr sötétjét csodálod, hanem a feketeség mélyéről sugárzó csillagokat. A tetteink minősítenek, és hogy ezekkel mit képviselünk. Ez számít, ezt kell megértened. És ha végre megértetted, akkor eljövök újra. Addig is ég veled!

A pap felriadt. A szobában félhomály. Az ablakhoz sietett. Hosszú percekig nézte az eget. Semmi különöset nem látott, mégse volt biztos benne, hogy csak álmodott. Túl valószerű volt. Túl igaz.
Letérdelt, és egy imába fogott. Messze keleten szürkülni kezdett az ég alja. Hajnalodott.