Akár egy megszállott vándor, csatangoltam hosszú éveken át,
Sötét melankóliában töltöttem el az időm legjavát.
Kóboroltam, ám pontosan nem tudtam, mit keresek,
Vágytam rá, viszont magam se hittem, boldog lehetek.
Annyi kiábrándító esetet láttam vizsgálatom során,
Kedveszegetten kellett félreállanom idejekorán!
Tettetett mosollyal arcomon fogadtam el, mit a sors nekem szánt,
Széles e vidéken sehol nem nyílik énértem szerelemvirág.


A lakások mindenütt szívszorító viszályról mesélnek,
Véres megoldások vetnek véget a ragyogó kedélynek.
A családalapítás mindnyájunk leghőbb vágya,
Számos kisgyerek mégis az erőszaknak tárgya!
Ők szüntelen zokognak, s nem mernek hazamenni az iskolából,
Mert a leszámolástól félnek, jobban, mint este a félhomálytól,
S belegondoltam, az egész két ember szerelméből indult, s vett más irányt!
Ilyen megtévesztő lenne, ennyire alattomos a szerelemvirág?


A terror egyes házaknál oly gyakori vendég, mint máshol a kenyér s ivóvíz,
A látszat hamar ledobja vékony ruháját, s minden, mi marad, a rossz utóíz.
Láttam azt is, a nagy érzelmek hogyan semmizhetik ki a másik felet,
S eltűnődtem, volt-e valaha köztük igaz kérdés s őszinte felelet?
Csalódtam, iszonyatos erővel vágyódtam egy másfajta Földre,
Új utakra, egy parányi szigetre, egy kis természetes zöldre!
Létezik-e az, mi után kutatok, az élet mit kínál?
Vágyálom-e ez, vagy csakugyan kihajt a szerelemvirág?


Akkortájt félig kómába estem, lágy hangot hallottam, sodorta a szellő,
Fülemben selymes női hang zenéje zengett, alakját úgy képzeltem, sellő:
Soha ne felejtsd el, a szerelemvirág mindig értéket alkot,
Ő nem ismeri az eredendő bűnt, sem a társadalmi rangot!
Élhetsz földönfutóként, kincse lehet ő minden szegénynek,
Iránytűként szolgál, vége az összes eltévelyedésnek.
A feltétel csak annyi, hogy együtt ápold mindig a pároddal,
Minden nap gondozd őt, ne taposd szét könnyen gondatlan láboddal!


Akit szeretsz, annak add a lehető legszebbet, amit adhatsz,
Vissza soha ne kérj többet, mert a végén egyedül maradhatsz!
Ne kövesd az egyszerű, de tisztességtelen példákat,
Igaz szerelemben higgy, s ne engedj az üres kéjvágynak!
Társaddal úgy bánj mindig, mint emberrel, csak így éri meg, hidd el,
Ne tekintsd annak, s ne élj úgy vele, mint egy élvezeti cikkel,
Továbbá vésd jól az eszedbe, férfi és nő mindenkor egyenlő,
Az alárendelt viszony megbukik, ott számodra nincsen teendő!


A szerelem gyengéd, nem bánt, s nem követel tőled,
Érző embert, tiszta jellemet farag belőled.
Mindössze néhány szirom, de így teremtenek egységet,
Ahogy együtt működnek összhangban a páros testrészek.
Ha egyet elvesztesz közülük, valami végleg megszűnik,
Azt pótolni nem tudja senki sem, egy fénysugár eltűnik!
Talán te is ráébredsz egy megváltó hajnalon:
Nem a pompa számít, hanem a belső tartalom!


Ez volt tehát a nagy tanítás, melyet mély emlékként őrzök,
Akkor még nem sejtettem, megérthetem majd, s végül én győzök.
Tudom, teljes mértékben nem fogadhatom meg e tanácsot,
Önző lény vagyok, ki sokkal többször ad ostort, mint kalácsot.
Olykor fontosabb volt az alkalmi kielégülés,
Mint hogy végzettel szeressek, ebben nincs megbékülés,
Mégis örülök, hogy rád találhattam, s veled teljesültek az álmok!
Ugye megmaradsz múzsámnak, s együtt osztjuk meg a szerelemvirágot?