Vén öreg hegy!
Megkopott csúcsodon
az ég kékje rop vad táncot,
s a viharok vájnak szikládba
völgyik futó mély ráncot.

Csodálni jöttem.
Hisz ősidők titkait meséled,
gerinceden kóborló
vad őszi szélnek,
s tanúként állsz ellent
a múló időnek.

Szerelem ez.
Mi más is lehetne.
Öledbe emelsz, s én hagyom,
forrás csókját őrzöm ajkamon,
elringatsz ha elfáradok,
ha rám borulnak az éji csillagok.

De télen, mikor
betakar a tisztaság takarója,
s fényszikrák gurulnak,
mint pajkos gyermek
a frissen hullt hóban,
csak úgy játékosan.

Akkor is csodállak.
Ha mérgedet kiadod,
sziklák omlanak,
lavina zúdul a mélybe,
menekül az ember,
hogy megússza élve.

Mikor, patakkönnyed
mossa az utakat,
kidőlt fák sebeit nyalja,
álmából riad, ki él,
menekül az éjbe
és mindenki fél.

Én akkor is csodállak.