Megérint az éj fagyos, rideg ujja,
Lelkemre telepszik a nyomasztó sötét.
A lassú perc az órákat bújja,
Öl, folytogat a keserves vég.

Mint farkas a hideg hegyekben
Üvöltve sírnék, zokognék halkan.
Azt mondtad, értem bármit megteszel,
S én elhittem ámító, csalárd szavad.

Itt állsz előttem, csak némán, csendesen.
Puha bőröddel átöleled reszkető vállam.
Azt mondod, még odaát is szeretsz...
Felemeled pici, könnycseppel teli állam.

Ragyogó csillaga tündér szemednek
Hallgatagan tekint rám, s elárulja szavad.
Megnyugtat, s minden keservet feledtet
Ahogy áttöröd az égi falakat.

Testem lángol, arcom ég
Édes álom volt csupán kökény szemed.
Meggyötört és becsapott az égi fény,
Arnyék csak szobám falán szellemed.

Mily édes álom! Újra hallom
Nagyapám hangjának zenéjét.
Nem tettem, gyáva voltam, de bevallom
Sétálsz velem a szeretet mezején.