Körös néni a második emeleten lakott. Már elmúlt 80 éves, ő volt a ház legöregebb lakója. Állandóan kint ült az ajtójuk előtt a folyóson és nézte órákon át az udvar közepén lévő két gyönyörű hatalmas vadgesztenyefát. Az egyik már elérte a háztető szintjét, a másik jó pár méterrel alacsonyabb volt. A két fát egyszerre ültették a körfolyosós ház udvarába, talán akkor, amikor felépítették a három emeletes házat. Körös néni a fákat nézte naphosszat és közben, hogy mire gondolt, ezt senki nem tudta. Én mellé ültem a sámlimra és próbáltam kilesni a titkát. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak ültünk órákon át egymás mellett. Arra gondoltam boszorka, vagy tündér lehet és a kedvenc fáját magasabbra növesztette. Nagyon ritkán szólalt meg, akkor rám nézett és láttam a csodálatosan szép kék szemét, amit ezernyi ránc keretezett. Olyan volt a szeme, mint Petőfi János vitézében az élet vize. Sóvárogva néztem az udvaron játszó gyerekeket. Én még kicsi voltam és egyedül nem mehettem le a lépcsőn. Ez a háború után 1-2 évvel lehetett. A szülők dolgoztak, a gyerekek bandába verődve rosszalkodtak egész nap. Bekopogtak az ajtókon, majd elbújtak és jókat nevettek a bosszankodó idős embereken, vagy összeszedték a lábtörlőket és feldobálták a gesztenyefákra. Remek szórakozás volt, egyfajta háború, a háború utáni években az öregek és a gyerekek között. Amikor a szülők megjöttek a munkából mindenki megkapta Szabó nénitől kedves gyermeke csínytevéseinek listáját. Szabó néni az én szememben szintén öregasszony volt. Fogta két unokáját, melléjük szervezett még vagy tíz gyereket és mentünk kirándulni a budai hegyekbe vagy a Városligetbe. Ezek a kirándulások lettek életem legszebb gyermekkori emlékei.
A ház leghírhedtebb gyereke Tóth Laci volt, tizenkét éves lehetett akkor. Minden, az öregek elleni akció kilencven százalékát Ő követte el. Csodáltam és felnéztem Tóth Lacira rendkívüli tulajdonságai miatt, egyszerre követett el galádságokat több helyszínen. Édesanyja, amikor értesült fia újabb rémtetteiről, szinte minden alkalommal beszállt a ringbe, Ő igazán hitt kisfia ártatlanságában. Ekkor mindenki mindenkivel összeveszett, de mi gyerekek másnap reggel már együtt folytattuk a játékot ott, ahol előtte való nap abbahagytuk. Ott ültünk egymás mellett Körös nénivel és néztük a virágba borult fákat, mintha ezernyi pici hófehér karácsonyfa izzott volna az udvar közepén álló fák ágain. Egyszer csak hangos kiabálás, fut felénk Tóth Laci nyomában Szabó néni és kiabált: ha elkaplak agyonütlek, száz pofont fogsz kapni, agyonveretlek az apáddal, stb. Amint odaért hozzánk Laci, Körös néni gyorsan maga alá húzta lábait és botját, hogy Laci átszaladhasson előtte. Szabó néni előtt volt vagy 10 méter előnye, de mire odaért Körös néni lábai újból kinyújtva és botjával kopogott a vasrácson. Szabó néni megállni kényszerült és csak nézte az öregasszonyt, de nem szólt egy szót sem. Körös néni öregesen lassan megint maga alá húzta a lábait, egy ideig vacakolt a botjával, majd átengedte Szabó nénit.
Néhány hét múlva Haleszba vittek az édesapám szüleihez és csak késő nyáron hoztak haza. Már nagyon vártam a másnapot, hogy odaülhessek Körös néni mellé a folyosón. De reggel nem láttam, nem ült kint. Egész nap nem láttam, nem volt sehol. Anyukám tudta, hogy az idős nénit lestem és este, amikor lefeküdtem odajött az ágyamhoz és mondta meghalt a néni.
Nem nagyon értettem mi történt, de nem mertem megkérdezni, mert éreztem ez valami rendkívüli dolog lehet. Már délután lehetett, amikor láttam az ajtójuk előtt álldogáló 5-6 gyereket. Azt mondta anyukám, ha akarok, odamehetek én is. Oda mentem. Amikor behívott a lakásba a halott néni menye, én is a gyerekekkel tartottam. A konyhában ültek az unokái, testvérei és csendben sírdogáltak. Minket egymás mellé állítottak kettesével és elindultunk a szobába elköszönni Körös nénitől. A küszöb egyik felén szépen kimosott dunsztos üvegek voltak torony magasan. Én léptem volna be szobába, amikor valaki meglökött. Persze ledőlt az összes üveg, hatalmas csörömpöléssel landoltak a konyha kövezetén. Pillanatnyi néma csend. Majd mindenkiből kitört a nevetés. A gyászoló család és mi is gyerekek a könnyeinkkel küszködve nevettünk. Mennyi ideig tartott? Nem tudom, de komolyságot erőltetve magunkra búcsúztunk el a nénitől. A legszebb ruhájába volt öltöztetve, nekem úgy tűnt, hogy békésen alszik és mosolyog álmában.
Nem akartam elhinni, hogy többé nem látom. Amikor kimentem a folyosóra mindig néztem azt a helyet, ahol üldögélni szokott. Amikor este lett és már sötét volt, sokszor úgy láttam, ott ül és vár, üljek mellé.
Ez több mint hatvan évvel ezelőtt történt. Körös nénit soha nem felejtettem el és úgy érzem, minden titkát sikerült mára megfejtenem.

Budapest, 2009. május 15.