Tiszta hangokat kereső, menj a természetbe ki.
Itt a szellő halk sóhaja a felhőket tereli.
Szívd magadba tarka mezők vadvirágos illatát,
Téged vidít a madárdal, s árnyal minden lombos ág.

Ahol most vagy ott az élet rezdül, merre szerte látsz,
Gyalog járj, hogy jobban érezd a fű selymes bársonyát.
Élő világ, tarka virág, méh döngicsél, lepke száll,
Minden él, a létet zengi, s a fák büszke törzse áll.

Álom után jő a hajnal, s fűszálon harmatcsepp ragyog,
Nap sugara majd felszárít, minden kis növényt, s nagyot.
Tükrébe virágok néznek, kitárva mind szirmait,
Olybá tűnik mint mesében, tündér-varázsütésre teszik.

Későre jár jön az este, s hogy hajlik az alkonyat,
Szirmot zárnak a virágok, s szellő ujja simogat.
Amikor a nyári estén, virágillat szerte száll,
Béke honol, nézz az égre, mily tengernyi csillag-ár.

Alant a táj, felül az ég, s felröppen a gondolat,
De te érzed, vele szárnyalsz... már csillag-utakon halad.
Egyre messzebb jársz a térben, időben is távolabb,
Gyors mint a fény és még annál is..., nem ismer határokat.

Emberlétünk oly nagy talány, s mily titkokat rejt az ég?
Tudjuk egyszer megismerjük e nagy kozmikus zenét.
Emlékezetünk mit rejthet, s a létet mint érthetnénk...?
Menni kell az úton végig..., legyen hozzá szerencsénk!