Távolban az ég csapkod,
ménkű nagy haragjában,
tótágast áll a világ,
messze nagy pusztaságban.

Összeráncolt homlokát,
tüzes nyila perzseli,
vad vihar, mint könnyű lepkét,
a puszta népét, úgy veri.

Jeget ver a felhő
gyenge fiókákra,
magányos jegenyét hajlít a szél,
reccsenő, vén derekára.

Égnek feszül a föld,
és csattog a háború,
két gigászi erő,
ki él, most mind fél és szomorú.

Félrevert harangok
hangosan sírnak a pusztába,
jelezve, hogy az ég van most
szörnyű nagy munkába.

Feketén vigyorog,
mintha az ördög maga lenne,
patája lenn csattog,
tűzszikra felette.

Vörösen izzik
körötte palástja,
porfelhő vés ráncot
gyűrött homlokára.

De ahogy jött,
oly hirtelen távozott,
jajdul a föld,
akár egy kárhozott.

De sebeit gyógyítja,
Napnak tüzes csókja,
megnyílt a világ
fényes koporsója.

Feltámad porából
s a puszta újra éled,
fiatalok dalára
táncra kelnek a vének.