Ki mondja meg nekem, most mit tehetek?
Hisz mozdulni se merek, hogy zajt ne üssek!
A telefonom a másik szobában,
a Mobilom meg a konyhában.
Ki jöhetne nekem más a segítségemre,
ha csoda nem történik, itt mindennek vége.

A betörő meg csak ott álldogál az előszobában,
meg sem moccan, tán' érzi, hogy megláttam?
Lehet, ő épp' úgy fél, mint én?
Vagy azt sem tudja, mit tegyen.
Múlnak a percek, s egyre nő a rettegésem,
én meg mozdulatlanul állva csak őt nézem.

Most szép lassan a tükör elől elhúzódom,
nehogy meglásson benne a betörő engem.
A Mindenhatóhoz fohászkodom,
segítsen meg e szorult helyzedben!
Közben tekintetem a faliórára szegezem,
Ha szerencsém van, jön a postás a levelekkel.

Nem tudok hinni a nyitott szememnek,
most hirtelen a felismerés szívembe mar.
Ilyen alkalommal mit kell tennem?,
mikor a valaha kedvesem, ott áll előttem,
arcán nyomor és keserűség, szeméből könny csepeg,
kit előbb betörőnek néztem, ő mégis apja a gyermekemnek!

Agyamban keringnek az együtt töltött kedves emlékek,
majd a megélt gondok, a sok civakodás-lemondás...
Nem tudott velünk rendes emberként élni,
csak gyötrődést, majd szégyent hozott,
lezüllött, sokszor részegen állított haza,
gyermeke rémülten elbújt előle, rettegtünk tőle.

Most rátekintek az órára, alig telt el pár perc...
de én a rémületet hosszú óráknak véltem,
ez az idő csak úgy eltűnt a végtelenbe?
A volt kedves épp úgy bámul a semmibe,
nem csak én ámulok, de ő sem számított arra,
hogy ma velem összejön a lakásban újra.

Rettenetes félelem tört rám, akárcsak régen.
Nem tudom, mit várhatok tőle, a szeme
vadul rám tapad, mint akkor, ha ittasan beállított;
tudom, most is, semmi jóra nem számíthatok.
Körülnézek, rémülten keresek valamilyen menedéket,
s akkor kinyílik az ajtó, és rajta kimenekülök.