HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 17

Tagok összesen: 1812

Írás összesen: 44616

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2017-06-13 19:25:32

Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2009-06-12

Az egyesület 4.

3. Kirándulás Bellával



Sokáig forgolódtam azon az éjszakán álmatlanul. Ez már a második elrontott éjszakám volt gyors egymásutánban, eléggé megviselt. Reggeli után elhatároztam, lemegyek a strandra, kifekszem a forró homokba, fürdök és napozok. Ismertem magamat, tudtam, az majd rendbe tesz. Fogtam a cókmókomat és átvágtam az üres hallon.
A versenyzők már elszéledtek, néhány elkésett team-manager lődöngött csak a teremben. Kivágtam a kijárat lengő üvegajtaját -bocsánat- morogtam oda foghegyről az éppen befelé igyekvő kecses nőalaknak, akinek feje búbját sugárkoszorúval ékesítette a pálmafák levelei között áttörő reggeli ragyogás. Sietős léptekkel mentem el mellette, mint akinek dolga van.
Utánam szólt:
-Zan?
A megcsendülő hang villamos rezgéseket indított el a lelkemben, ezer közül is megismerem ezt a hangot.
Megperdültem a sarkamon: Bella?
-Yes I am, -mondta.
-Verhavjubín -robbant ki belőlem a kérdés. -Napok óta nem jössz, napok óta nem látlak?!
Elengedte az ajtószárnyat, ami visszalendült.
-Hiányoztam? -kérdezte
-Ó, nagyon, -kiáltottam. -Miért nem...?
Legyintett, arca némiképp feszélyezetté vált.
-Családi ügyek. Perpatvar, meg minden. Nem érdemes rá szót vesztegetni. Hová készülsz Zan?
-Csak ide a strandra, -böktem előre csontos mutató ujjammal a folyó homokos partja felé.
-Nem bánod, ha veled tartok? -nézett rám, és zavartan pislogott.
-Nem, -mondtam, -sőt, kifejezetten örülök. Őrülten örülők.
Nevetett és tréfás grimasszal megfenyegetett. Ki tudja, miket mondhattam angolul.
-Nana, Zan. Nana.

És lesétáltunk együtt a Parana partjára. Kevesen ődöngtek még a strandon ebben a korai időpontban. Átöltöztünk az öltözőfülkében előbb ő, aztán én, ahogy illett. Bella remekül mutatott a fürdőruhájában és én se néztem ki rosszul az enyémben. Leterítettük a gyékényt és ráfeküdtünk. Kettőnknek jutott egy gyékény, ö hozta a sajátját, én nem, én az enyémet fenn felejtettem a szobában. Kicsikét szorosan voltunk azon az egy gyékényen. Eleinte feszélyezett a gondolat, hogy talán zavarja Bellát oldalába bökő könyököm, de úgy tűnt nem törődik vele, mert néhány centivel még közelebb húzódott. Egy ideig nem esett szó közöttünk, élveztük a nap cirógató melegét.
Később fürödtünk, jó nagyot úsztunk a lassan áramló, pasztel színekben tobzódó folyóban. Csinált rólam néhány előnyös digitális fényképet és én is csináltam róla: az egyik különösen jól sikerült egy felfordított, lyukas fenekű halászladik előtt áll, két kezét a csípőjére teszi, picit homorít és rám nevet sugárzóan szép szemeivel.
Dél elmúlt már jócskán, amikor azt mondta a Bella:

-Mond csak édes, nem vagy éhes?
-Most, hogy kérded...
-Gyere. Elviszlek egy helyre.
-A'mán jó lesz akko'. Rendbe.

Felöltöztünk a fülkében, előbb ő, azután én. Bellán short volt aznap és vajszínű ujjatlan trikó, kilátszott cuki kis köldöke, szerettem ebben a szerelésben, jól kiadta fess alakját, formás kerek mellét keskeny, fiús csípőjét.
A meredek partoldalon, gyér fűben felkapaszkodtunk a parkolóig, ott állt a lány verdája, egy alacsony építésű, nyitott sportkocsi piros ülésekkel. Beültünk, elindította a motort. Bekapcsoltam a rádiót és, ahogy kigördültünk a sorompónál, felcsendült a négy hangszóróból a tangó.
Átvágtunk az üdülőövezeten, széles, négysávos úton robogtunk valamerre. Két oldalt házakat láttam, magasakat és alacsonyakat, szegényes kulipintyókat és tündöklő palotákat. Az egyik csupa üvegből épült, a másik színtiszta panelból. Egy szecessziós homlokzat itt, egy szocreál amott. Díszes oszlopfők és omladozó régi oszlopok váltogatták egymást. Aztán változott a kép, kiértünk a külvárosba. Az út visszakanyarodott a folyó mellé, a parton a dokkokban tengeri hajók várakoztak, a rakparton irdatlan méretű hodályok, a hodályok között gabona hegyek és daruk ferde vastraverzei. Billenőplatós teherautók öntötték a betonra a búzát, félmeztelen férfiak lapátolták a szállítószalagokra, izzadt testük fénylett.
Bella fékezett és lekanyarodott. Pont előttünk széles móló-szárny nyújtotta ki vaskos karját, hogy magához ölelje a kikötőt, épületeivel, hajóival és a parton nyüzsgő munkagépekkel. Beálltunk egy traktor és egy emelővillás targonca közé. A kis kjú felemelte mindkét karját, kezeit összefonta a feje felett. Nyújtóztatta izmos, fiatal testét. Napszemüvegét homlokára tolta, szemében pajkos fény villant meg, úgy éreztem, titkol valamit.
-Nos Zan, ez a kikötő.
-Azt látom, -mondtam, -de hol fogunk itt enni?
Bella rám nevetett.
-Ne aggódj a hasad miatt. Van itt nem messze egy matrózkocsma. De előbb még szeretnék valamit mutatni.
Kézen fogott és elkezdett húzni az egyik hajóóriás felé. Első pillanatban fel sem tűnt, miféle furcsa hajó az! Már egész közel jártunk fényes fekete oldalához, amikor észbe kaptam.
-De hiszen ez egy klipper!
-Te a hajókhoz is értesz Zan, nem csak a repülőkhöz?
Jól esett Bella csodálkozó tekintetét bezsebelni. Álltunk egymás mellett, a nap fedetlen fejünkre zúdította perzselő sugarait. Lenn, a kövek mellett szemetet lötykölt a hullám. Messze elől, a horizont alatt, tinta-kék volt a víz. Felnéztünk az égboltot átbökő árbócokra, a kis kjú kuncogott.
-Miféle klipper ez, Zan? Meg tudod állapítani?
Miféle klipper? Nem értettem a kérdést.
-Plíz?!
-Nézd csak meg a vitorlákat.
Megnéztem jobban a hajót. A veszteglő négyárbócoson fenn volt a teljes vitorlázat! Azt hittem ott rögtön lepetézek. Ilyet még életemben nem láttam, a kikötőben álló, sodronykötelekkel rögzített, vitorlákkal várakozó hajó igen különös látványt nyújtott. Aztán azt is észrevettem, hogy azok a vitorlák nem vászonanyagból vannak. Úgy tűnt, onnan a rakpartról, ahonnan néztem, hogy a vitorlák vékony, hajlékony acéllemezek, vagy műanyag lapok. Szakértőként vizsgálva azt is felfedeztem, hogy éleiket a tenger felől fújó könnyű szél irányába fordítják, tehát nem kapnak szelet. De az egészben az volt a legkülönösebb, hogy sem álló- sem mozgókötélzetet nem tudtam felfedezni az árbócok között.
-Milyen hajó ez? -kérdeztem a lánytól szinte reszketve a kíváncsiságtól.
-Modern vitorlás, -mondta édes kis grimasszal honorálva a csodálatot. -Az első ilyen hajó a világon. Argentin mérnökök tervezték, argentin hajógyárban épült. Befogadóképessége hetvenötezer bruttó regisztertonna. Gabonát szállít öt kontinensre. Sebessége közepes erejű passzátszélben negyvenöt csomó óránként, gyorsabban halad, mint a motoros hajók. Üzemanyagot nem használ, a szél energiája hajtja. Kormányzásához elegendő kilenc fő személyzet. Sem az angoloknak, sem az amerikaiaknak nincs ilyen hajója!

-In kredibül, -morogtam a fogaim között, mert valóban hihetetlen látvány volt. -Mi a neve?
-Santa Fe-nek hívják, -mondta a lány és belém karolt. Gyere, menjünk előre, nézzük meg a rakodást.

Elsétáltunk egy magányos épületig. Ez is valamiféle raktár lehetett. Bella maga után húzott. Bementünk, és a félhomályos lépcsőházban felkapaszkodtunk a felső szintre. Átmentünk egy rozsdás vasajtón. Teniszpálya méretű teremben találtam magam, illetve, ahogy vissza tudok rá emlékezni, nem is túl jó a hasonlat, abban az óriási teremben több teniszpálya is könnyedén elfért volna. Szörnyű kosz és szemét volt odabenn, az aljzatot vastagon borította a guanó, elhullott, széttaposott sirály-tetemek között törtünk magunknak utat az ablakokig. Fentről mindent jól láttunk.
A nagy hajó gyomra két helyen is nyitva volt. Az orr rész felépítményei mögött ásítozott az egyik hatalmas üreg, ide szállítószalagok hordták fel az ömlesztett gabonát és zúdították szakadatlanul lefelé. A másik, köldöktájon még nagyobbnak tűnt. Toronydaruk magasodtak fölé, és raklapokon zsákolt búzát eresztgettek le a mélybe. Egy-egy raklapra becslésem szerint ezer zsákot is felpakoltak. A daruk alá teherautók hordták szünet nélkül az újabb és újabb szállítmányokat.
-Nagyon fontos a hajó egyensúlya, -mondta Bella tanító-nénis hangsúllyal és könyökét az én könyökömhöz nyomta az ablakpárkányon. -A hátsó kamrákat már feltöltötték, most következik a középső rész és az orr. A zsákolt árú Németországba megy, Hamburgban rakodják ki, aztán tovább vitorláznak Murmanszkba az oroszokhoz, nekik jó az ömlesztett is.
Jól megnéztem a klippert. Alig volt a fedélzeten felépítmény, csak a negyedik árbóc mögötti hosszú tatrészen láttam egy alacsony kabint antennákkal és radarernyővel a tetején.
-Hogyan kezelik a vitorlákat, -kérdeztem Bellától, -ha nincs a hajón egyetlen szál kötél sem?
-Computer által vezérelt mechanika működteti, -mondta a kis kjú, a kapitány a fülkéből egy joystick-szerű karral képes a megfelelő szögbe beállítani őket. A kiszámított adatok alapján a vitorlák öblössége is változtatható, a legtöbb esetben ez is automatikusan történik.

Bella könyökének érintésére kellemes hűs áramok indultak el a testemben, hűsítően simogatták izzó sejtjeimet. Szerettem volna az idők végezetéig érezni az ő hűvös könyökét az én forró bőrömön. Földön kívüli élmény volt, férfivágy nélküli. De hát egyszer minden jónak vége lesz. A lány felegyenesedett, elvette a karját a párkányról.
-Well. Aren't you hungry?
-Bá tájem, -értettem egyet.
-Just a moment. Lekapta válláról a gépet, lefényképezte a klippert. -Well let's go.
Előre szaladt, követtem a csorba lépcsőkhöz. Leszaladtunk a földszintre, s mint a szél, ki a kapun. Kergettem a Bellát, mint egy éretlen kamasz. Kinn voltunk újra a zuhogó fényben. Hátat fordítottunk a nagy hajónak és visszamentünk a kocsihoz. Bella benyúlt az ajtó felett és kivette az ülésről a kézitáskáját.
-Kell, -pillantott rám, -ebben van a pénzem és a hitelkártyám.
-Had fizessek én, -kérleltem, s közben azon fohászkodtam magamban, bárcsak visszautasítana, a száz dollárból már csak huszonöt maradt és nem tudtam kijön-e a két ebéd ennyiből. Argentína, ahogy már tapasztaltam, nem olcsó ország.
Bella jókedvűen felkacagott. -Szó sem lehet róla Zan. Te most az én vendégem vagy. Nálunk ez így szokás, könyörgöm, ne sérts meg. Majd ha Budapestre repülök, viszonozhatod.
-Rendben, -sóhajtottam megadóan. -Hát, ha itt ez így szokás?!
És, szégyenpírban égett a képem.

Megkerestük a matrózkocsmát. Nem kellett messzire menni, a szemben lévő raktárépület mellett megtaláltuk. A rogyadozó, málló-falú épület hátát a raktár oldalának támasztotta. Bementünk. Az első pillanatban, fényből az árnyékba belépve nem láttam miféle helyre hozott a Bella. Mentem vakon utána. Leült a sarokban egy asztalnál. Az ablakból a kikötő nyüzsgő életére nyílott kilátás. A klippernek csak a tatját láttam onnan, ahol ültünk. Jött a pincér, kérdezte, mit kérünk. Valamilyen latin nyelven beszélt, talán olaszul.
-Due birre perfavore! -rendelkezett a kis kjú.
A fehérkabátos letette az étlapokat az asztalra és eltotyogott. Körülnéztem a helyiségben. Kevesen tartózkodtak odabenn, de azokról, akik az asztalok mellett sörüket szürcsölgették, bátran állíthatom, hogy a kikötők söpredéke volt, vad tekintetű, tetovált alakok.
A pincér kihozta a két sört és letette elibénk a kétes tisztaságú abroszra. Állt, hajlongott, várta a rendelést.
-Frutta del mare! -nézett fel rá Bella, s mondott még valamit, amit nem értettem, mert nem tudok olaszul.
-Sí, signorina! -bólogatott a füstös képű, de nem mozdult egy tapodtat se az asztal mellől.
Bella felnevetett.
-Mit iszunk a frutta del marehoz Zan?
-Mit? Hát itt a sör, -mutattam rá a túlhabzó korsókra.
-A sör nem jó, Zan. A sört előtte isszuk. A halhoz bor való.
-Ha bor való hozzá, akkor legyen bor, -értettem egyet a lánnyal. -Legyen rosé. Az való hozzá?
-Nagyon is, -mondta a kis kjú komolykodó pofikával, mintha valami nagyjelentőségű, húsba-vérbe vágó kérdést tárgyaltunk volna ki. -Perfavore! Vino rosso!! Vorrei una bottiglia!

Kortyolgattuk a sört, nézelődtünk, vártuk a halat. Az asztal alatt egymáshoz ért a lábunk. A szomszéd asztalnál ülők fizettek, felhörpölték, ami a pohár alján lötyögött és nagy handabandával kimentek az utcára. Helyükre másik társaság telepedett le, ezek még vadabbnak, még félelmetesebbnek tűntek. Egyikük, egy negyven körüli tag, állhatatosan bámulta Bellát. Mondott valamit a többieknek, erre ők is felénk fordultak és tele szájjal röhögtek. Megmarkoltam a halkés nyelét, és keményen szembenéztem a fickóval.
-Ne törődj velük Zan, -mondta Bella halál nyugodtan. Ártalmatlanok.

Nem tudtam, így van-e? Az én emberem most felállt és imbolygó léptekkel elindult felénk. Három lépéssel átszelte a két asztal közötti távolságot. Feje egyik fele teljesen kopasz volt a másik oldalon a meghagyott félhosszú hajzat élénk kék színben ragyogott és felfelé állt, mint a kefe szőre. Tetovált karjai, mint két hatalmas bunkó, lecsüngtek a térdéig.
-Bella, bella, -motyogta foghíjas szájával.
A lány mondott neki valamit. Mindketten nevetni kezdtek. A félkopasz asztaltársasága érdeklődve várta a fejleményeket.
-Azt mondja, hogy szép vagyok, -pillantott rám Bella. -Szeretne egy fényképet. Azt mondja: szuvenír.
-Ennyi? -kérdeztem.
-Igen, -bólogatott. -Mondtam már, ártalmatlanok, nem kell félned tőlük.
A férfi kicsiny sárga eldobható fényképezőgépet húzott elő kabátja rongyaiból és felém nyújtotta. Elértettem a szándékát. Átvettem a gépet az asztal fölött. Felálltam, s felállt a kis kjú is. Kecsesen oldalt sasszézott és nekidőlt a csavargó széles mellkasának. Az, egyik medve-mancsával átkarolta a lányt, a másikkal a sörös kriglit emelte a magasba. A fickó üdvözülten vigyorgott. Gyors egymásutánban ötször kattintottam.
-Grazie, -köszönte meg, és felemelte a kezét, hogy jó lesz, elég már. -Va bene. Basta.
Visszatoltam neki a kis gépet. Meghajtotta magát. -Grazie, -mondta újra eltúlzott udvariassággal. Átváltott angolra. -Where are you from?
-Frm Hangöri. Budapest.
-Vágy té mágyár?
-Vagyok, -pironkodtam.
Puszkász, -selypegte. Kocisz. Álbert.
Lekapott sebtiben engem is. Nevetett, intett -Arrivederci mágyár.
Kihozták a halat. De nem hal volt az, hanem a "tenger gyümölcsei" apró rákok, csigák, tintahal, és társai, ahogy előre sejtettem. Pompásan esett, imádom az ilyesmit. Elkortyolgattuk hozzá a rosét. A mennyezet gerendáira aggatott öreg halászhálók rongyai között vastagon gomolygott a cigarettafüst. A ventilátor lustán keverte ezt a langymeleg egyveleget. Ideje volt kimenni a friss levegőre. Bella hívta a pincért, a slampos öregúr odatotyogott és egy lapostányért tett le az asztal sarkára. A tányéron hab tiszta szalvéta feküdt. Meg akartam törölni vele a számat, de a lány nevetve kikapta a kezemből a szalvétát.
-Benne, van a számla, te mamlasz!
Széthajtogatta, és a közepéből kivette a keskeny cetlit.
-Itt ez a szokás, -mondta, kérdő tekintetemre. -És, az, hogy a férfi fizet.
Bankjegyeket halászott elő a táskájából és az asztal alatt átnyújtotta. -Tedd a szalvéta alá. Úgy. És most mehetünk.

Ittunk kint a parkolóban az automatából egy cappuccinót. A verda ott várt minket, ahol hagytuk. Senkinek eszébe nem jutott, hogy ellopja, pedig Bella benne hagyta a kulcsot. Az ülés olyan forró volt, hogy nem lehetett ráülni. Bella plédeket vett elő a csomagtartóból és fenekünk alá terítette.
-Álmos vagy ugye? -kérdezte, amikor elindította a kocsit, mert éppen egy nagyot ásítottam.
-Az vagyok, -ismertem be. -Rosszul aludtam az éjjel.
Sebességbe tette az automataváltót. Kigördültünk a parkolóból és ráfordultunk a pálmák szegélyezte négy sávos sugárútra.
-Elviszlek hozzám, -mondta Bella vékony hangon. -Nálam lezuhanyozhatsz és kipihenheted magad.
-Nem lehet, -súgtam cserepes szájjal. -Ma nem. Tégely Rudi csapatgyűlést hirdetett ötre, s most már fél öt van.
-Ki az a Tégely Rudi?
-Ő az elnökünk.
-Elnökötök? Minek nektek elnök?
-Nem tudom.
Hallgattunk egy sort, a sportkocsi nekifeküdt az útnak. Bella szédületes tempóban vezetett, élmény volt vele száguldozni Argentína tükörsima sztrádáin.

-Hová vigyelek édes?
-A szállodához, kérlek.
-Sietnünk kell, rákapcsoljak?
-Nem kell, minden jó, ahogy van.

Átnyúlt a két ülés között, megfogta a kezemet, megszorította.
-Köszönöm, Zan.
-Részemről a köszönet, Bella. Én tartozom neked.
Rázta a fejét. -Dehogyis. Szamárságokat beszélsz.
Feltűnt a parton a szállodasor, az üdülőközpont közepén. A lány a főbejáratig gurult. Kiszálltam.
-Hát akkor....
-See you, -mondta. -Arrivederci.
Gázt adott és elrobogott.

Bementem a hallba. Ott ült már a társaság. Az első ember, akibe belebotlottam, Tégely Rudi volt.
-Jó, hogy jössz Zan, -üdvözölt kezet nyújtva. -Már csak rád vártunk. Ülj le ide közénk.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2009-10-16 09:19:56

Átolvastam újra, igazad van én is találtam benne "saját" hibát. Pl a "hadd" ot két d-vel kell írni. Köszi még egyszer!
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2009-10-16 09:03:49

Igen, feltétlenül oda kell számítani. Előfordulhatott persze, h én tévesztettem, nem a mesélő Zan, de, ha így volt szándékosan benne hagytam, hiszen beleillettt a "koncepcióba"
Köszönettel: én
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1317
Időpont: 2009-10-15 15:43:58

Lassan megismerkedünk az argentin szokások egy részével is. Tetszik.:) A néhol fellelhető hibákat továbbra is az írástévesztés számlájára írom.:)))
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2009-06-17 09:27:34

Szia Réka! Köszönet az elismerő szavakért, -nem érdemlem. Ez egy régebbi írásom, csak most tettem fel. Egyelőre nem tudok írni, még olvasni se, nyakig ülök a .....-ban. De majd lesz ez még így se.
Neked is kellemes, szép nyarat/ -én
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2009-06-15 07:52:53

Hello Eszti! Zan így beszél angolul, és -sajnos- én is. Mintha csak magamról mintáztam volna Zan alakját. Én viszont soha nem jártam Argentínában, így Bellával sem találkoztam. De ismertem hozzá hasonló lányt.
Sok szeretettel üdvözöllek: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7439
Időpont: 2009-06-14 10:55:49

Szia!
Továbbra is tetszik. A bá tájem-en egy kicsit gondolkodnom kellett, de aztán rájöttem.
Szeretettel: Eszti

Legutóbb történt

eferesz bejegyzést írt a(z) Hullámzás című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Pár szó a reinkarnációról című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Ártatlan altató című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) 25. SZONETTKOSZORÚ - Csillaghullás című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Ártatlan altató című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Pipacsok című alkotáshoz

oroszlán alkotást töltött fel Ártatlan altató címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) Kalandos nyár című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) 25. SZONETTKOSZORÚ - Csillaghullás című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Kalandos nyár című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Kalandos nyár című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) 25. SZONETTKOSZORÚ - Csillaghullás című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Pár szó valakihez című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Elérhető vágyam címmel a várólistára

Arkady alkotást töltött fel Múlt és jövő között címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)