A júniusi alkonyatban Kovácsné törött lábbal üldögélt a lakása előtti körfolyosón. Fájdalomtól eltorzult arccal figyelte, miként bukik le a nap a szomszédos háztetők mögött. Apró kortyokban iszogatta konyakját a kezében tartott vizespohárból, hátha az alkohol segíti kihozni sokkos állapotából. A szomszéd Pistike felhevült arccal, labdáját pattogtatva fordult az enyhén megkopott ajtajuk elé, amikor megpillantotta Kovácsnét.
- Csókolom- köszöntött a szokásos udvariasságával.
- Szervusz, fiam- válaszolta az asszony.
Pistikének először csak az tűnt fel, hogy Kovács néninek olyan furcsa a hangja, majd észrevette a gipszet is.
- El tetszett törni a lábát?- kérdezte együttérzéssel.
- Jaj, fiam- siránkozott az asszony-, igen, eltörtem.
A kisfiú érdeklődéssel fordult a nő lába felé. A családjában még soha nem törött el senkinek egyetlen testrésze sem, ezért szerette volna közelebbről megszemlélni.
- Megfoghatom?- szólalt meg félénken, ám Kovácsné a neki már minden mindegy mozdulatával beleegyezett. A gyermek leguggolt, óvatosan megtapogatta a bokát és a lábfejet körülvevő gipszet, kicsit meg is kopogtatta, majd elégedetten felállt.
- Köszönöm szépen- mosolygott az asszonyra- és jobbulást kívánok!
Kovácsné még fájdalmai közepette is arra gondolt, milyen illedelmes ez a Pistike. Meglátszik, hogy szülei gondosan nevelik. A kisfiú hamarosan elköszönt, mert gyomra jelezte, hogy itt a vacsoraidő, anyja pedig túrós csuszát, a kedvencét ígérte. Kovácsné kiitta az utolsó kortyot is, majd arra gondolt, hogy be kellene mennie neki is, mert nemsokára besötétedik. A bokáját hasogató fájdalom azonban megfontolásra késztette, ezért egyelőre csak gyűjtötte az erőt a feltápászkodáshoz. Hamarosan szomszédasszonya jelent meg aggódó arccal:
- A gyerek mondta, hogy mi történt.
- Hát látja- mutatott a sérült testrészére Kovácsné, - így jártam.
Editke rémülten tapasztalta, hogy gyermeke nem túlzott.
- Elbotlott valamiben?- kérdezte együtt érző pillantással.
Kovácsné felsóhajtott:
- Kihozná a konyasüveget, ha megkérném? És magának is hozzon egy poharat, a kredencen talál. Nincs már ugyan sok, de azért még jut mind a kettőnknek.
Editke kihozta a kért dolgokat, majd töltött a poharakba. Kovácsné egy percre elmerengett, egy újabb nyugtató korty azonban képessé tette arra, hogy meséljen.
- Az újságban olvastam, hogy az egyik szupermarketben rendkívüli akciót tartanak. Nagyon olcsón adják a tejet, a sajtot, a felvágottat, lisztet. Amióta szegény uram meghalt, alig jövök ki a nyugdíjamból, ezért gondoltam, megnézem. Bár a nap melegen sütött, és a szívem nem nagyon bírja a kánikulát, egy ilyen lehetőséget nem hagyhattam ki. Tulajdonképpen már odafelé gyanút kellett volna fognom, mert annyian voltak a buszon, hogy csak a harmadikra tudtam felszállni. A bolt előtt pedig heringekként szorongtak az emberek. Sorba kellett állnunk, de jó néhányan kiabáltak, jaj, és nem is merem megmondani, hogy miket, és mindenkit félresöpörve tolakodtak az ajtó felé. Ennek ellenére mégis bejutottam, de néhány lyukas lisztes zacskón kívül mást nem találtam. A kijárat felé indultam, amikor két megtermett férfi hajba kapott. Az utolsó liszten marakodtak. Az egyikük a zacskót magához szorítva menekült, de a másik a pénztári sorban utolérte, és olyan erővel kapta ki a kezéből, hogy az megtántorodott, és nekem esett. Én pedig egyensúlyomat veszítve a földre zuhantam. A kórházban tértem magamhoz. A bokám két helyen is eltört, ma engedtek haza.
- Szegény Kovácsné- nyugtázta a történteket Editke, majd besegítette szomszédasszonyát az ágyába.