Taru Datta

Taru Datta (1856-1877) egy gazdag kalkuttai családban született, apja Góvind Csandra Datta, anyja Ksetramani 1862-ben választották a keresztény vallást. Három gyermekük született; két lány, Aru és Taru, valamint egy fiú, Abdzsa; mindhármat fiatalon vitte el a tüdőbaj, Abdzsát még gyermekkorában.

A lányok kiválóan tanultak, különösen idegen nyelveket, és egy unokatestvérük, Romes Csandra Datta költő hatására maguk is hamar megpróbálkoztak a verseléssel. 1869-ben a család Európába utazott, hogy a lányok jól megtanuljanak angolul és franciául, megismerkedjenek a nyugati kultúrával. Nizzában, Londonban és Cambridge-ben tanultak; Aru szépen rajzolt, Taru megtanult németül is; Aru nagyon szép volt, Taru nagyon nem. Elizabeth Barrett-Browning-ért és a francia irodalomért lelkesedtek, tervezgették, hogy együtt írnak egy regényt, pontosabban Taru írja (franciául), Aru megrajzolja az illusztrációkat. Taru még Európában elkezdte a történetet, amely később D'Arvers kisasszony naplója címen jelent meg, de Arunak már nem maradt annyi ideje, hogy akár csak egyetlen oldalt elolvasson a kéziratból. Fordított egy keveset franciából, és kilobbant az élete.

1873-ban tértek vissza, felváltva éltek Kalkuttában és Bogmarban, a nyaralójukban. Tarunak nagyon hiányzott az Európában megszokott szabadság. Barátnőjéhez, Mary Martinhez írt leveleiben sokszor panaszkodott, hogy alig léphet ki az utcára; nem a felvilágosult szülők tartották vissza, hanem az idegenek, akik megbámulták, és kellemetlen megjegyzéseket tettek. Az európai társaság sem volt jobb: "Igazi angol urak és hölgyek nincsenek Indiában; vagy nagyon kevesen. Ide általában azért jönnek az emberek, hogy meggazdagodjanak; az igazi urak és hölgyek ritkán hagyják el a hazájukat és a barátaikat a sárga aranyért." Taru csak a bogmari kertet szerette, amelynek szépsége több versében visszaköszön:

... a mangók mélyebb zöldje közt, amint
hajlong a sápadt, bájos tamarind,
a pálma szürke oszlopként ragyog,
a tóra dőlnek karcsú szímalok..."
(részlet egy szonettből)

Nagyon sokat dolgozott, de életében csak egy gyűjteményes könyve jelent meg: Francia mezőkön tallózott kéve (1876). Ebben a franciáról angolra fordított verseit olvashatjuk (köztük Aru nyolc fordítását), esszéket Leconte de Lisle, Alfred de Musset, Victor Hugo, Francois Coppe, Théophile Gautier, stb. írásairól. Taru szerette volna lefordítani Clarisse Bader francia írónő egy regényét, több levelet váltottak; de aztán a sors úgy akarta, hogy Clarisse adja közre D'Arvers kisasszony naplóját, a szerző életrajzával együtt (1878).

1873-1877 között még egy regényt írt Taru, Bianca vagy a fiatal spanyol lány címen; halála után került elő a kézirat, és az apja gondoskodott a kiadásról (1878).

Befejezetlenül maradt a másik verseskönyv, Hindusztán régi balladái és legendái. A cím félrevezető, mert nem népballadákról vagy legendákról van szó; a verseket Taru az eposzok és a Puránák alapján írta. A csaknem ezer sort kitevő Szávitri ambiciózus vállalkozás; Dhruva elég szorosan követi a Visnu Purána, Laksmana és Szítá a Rámájana szövegét, A királyi aszkéta és az őz történetét Dzsada Bharat címen ismerjük a Bhágavata Puránából. Prahlád történetét több Purána is elmondja. Gonosz apja zsarnok módjára uralkodott, megkövetelte, hogy mindenki őt imádja, mint istent. Engedetlen fiát börtönbe vetette. Prahládot azonban nem tudta megtörni:

Sötét a tömlöc, megtanít
Bár eddig nem tudtam sokat,
Hogy Isten egy, az én Uram,
Őt illeti a hódolat...
Én benne bízom végtelen,
Mert Visnu minden védelem,
Ha testemből csak por marad,
Ő visszaadja életem.

Visnu meg is jelent, mint Narasimha, ember-oroszlán, vagy oroszlánfejű harcos, végzett a gonosz királlyal, és Prahládot ültette a trónra.

A csonka kötet legérdekesebb darabja talán a Jógadhja Umá, kivételesen nem egy hindusztáni, hanem egy bengáli legenda.

Abszurd talán a szép mese,
Elmúlt a kor, s a szó vele,
De kedvelem, ki így beszél,
Ezért a versnek van helye.

A történet szerint egy házaló érkezik a faluba. Kagylóból készült karpereceket árul; Indiában minden férjezett asszony ilyet viselt.

Egy bájos hölgy, lótusz-szemű,
Sötét haja derékig ért,
A házaló szavára jött
Az olcsón kínált ékszerért.

A hölgy elveszi a karperecet, és arra kéri a házalót, hogy kísérje haza; az ékszert majd kifizeti az apja, a falusi pap. A hölgy út közben eltűnik, de a házaló történetéből Umá megérti, hogy csak Umá istennő lehetett.

Nem értem! Áldott vagy nagyon,
Hogy láttad, foghattad kezét,
Brahmá előtte meghajol,
S a menny lakói szerteszét.
Én régtől fogva tisztelem,
De meg nem láthattam soha;
Szememre bús vakság borult,
A böjtök és a könny nyoma.
Engem került a fényalak,
Előttem ő meg nem jelent.
Te kéretlen kaptál kegyet!
Barátom, szólj, ez mit jelent?

Visszamennek a tó partjára, ahol az istennőt utoljára látták:

Erdő ölén madár csitult,
Fogadta őket szent magány,
Egy égi kócsag őrködött
A földi nádas oldalán...

A pap imájára

A lótuszok közt hirtelen
Egy apró vízfodor neszez,
Egy kar dereng a víz felett,
És rajta ott a karperec...
Umá, örökre hódolat!
Elállt a kettejük szava,
S a tó fehér virágait
Emlékül elvitték haza.
Azóta eltelt sok-sok év,
A roskatag szentély előtt
A házaló utódai
Áldoznak kagyló-karkötőt.
Azóta van sok föld, arany,
Szerencse tárt föl egy kaput,
Az volt a nagy sorsfordító,
Azóta virradt fel napuk.

Utolsó éveiben Taru szanszkritul tanult, azt tervezte, visszamegy Európába; ott majd biztosan meggyógyul, találkozik ismeretlen barátnőjével, Clarisse Bader-al. De a súlyosbodó betegség halálközeli élményt hozott:

... a fának messze nyúló ágain
Sok holt ezüst, és tűz-arany levél.
Az égi fényre nincsenek szavak!
Egy angyal állt az árnyas lomb alatt.
Fejemre zsenge ágat hajlított,
Elért, de véle semmi fel nem ér,
Nem lüktetett tovább a homlokom,
Elmúlt a láz...
(Az életfa)

21 évesen ment el közülünk. A balladák és legendák 1885-ben jelentek meg, Edmund Gosse lelkes előszavával.