Tudom, érzem, hogy itt vannak. Hallom a neszezésüket, elfojtott nevetésüket, ahogy figyelik a vergődést. Egy-egy pillanatra elődugják a fejüket, csak azért, hogy azonnal visszahúzzák, ahogy feléjük fordulok. Észreveszem a mozdulatot, néha azt is majdnem látom, ki volt az, aztán megint elnémul minden.
Tűnődve futtatom az ujjaimat a billentyűkön. Néha könnyen hívom elő őket, egy szavamra szépen kibújnak a napvilágra, és elmesélik, mi is történt velük. Máskor megváratnak egy kicsit. De időnként olyan megátalkodottak tudnak lenni! Kuncogva surrannak egyik rejtekhelyről a másikra, és nem tudom, mit mondjak nekik. Akármit ígérek, akármerre kopogtatok, csak a visszhang a válasz és távoli vihogás: megint nem találtad el, még mindig nem segítünk, keress csak tovább, úgyse találsz meg, tőlünk akár föl is fordulhatsz, nem fogunk sajnálni!
Hopp! Azt hiszem, megvan egy! De nem, illó párává válik, mielőtt alaposabban megnézhetném. Nem marad más a kezemben, csak egy emlékfoszlány: majdnem sikerült. Majdnem... A legcsúnyább szó a világon. Kevesebb, mint a semmi: ráfordítás volt, eredmény nincs. Talán könnyebb lenne hagyni őket, főjenek a saját levükben. Mit törődöm én velük, mit törődöm én a történetükkel? Kell nekem ez az egész hiábavaló küzdelem? Nem lenne egyszerűbb lecsapni mindent, és legalább nullszaldósra kijönni?
Dehogynem lenne egyszerűbb. Csak attól félek, ha itthagyom őket, ittmarad velük a lényem egy része is. És nem tudom, milyen lenne töredéklényként élni tovább, de azt hiszem, nem akarom kipróbálni.
Marad hát a könyörgés, hízelgés, fenyegetőzés, a folyamatos megaláztatás, nemlétező ködgomolyok gúnykacaja.
Úgysem adom fel, amíg nem jöttök elő!