Libikókát játszik a Világ! Egy különleges mérleghintát. Hintáztatja magát föl-le, föl-le, amint éppen kedve tartja. Valahogy nem találja az egyensúlyt, vagy egyszerűen csak belefeledkezett ebbe az ördögi játékba, sodorva bennünket ide-oda. Van, hogy befordul egy eldugott pince mélyére. Megül ott egy kicsit, vihorászik magában, gonosz tekintettel figyeli, mi is fog most történni. Nem érti az emberek szemében ülő szomorúságot, a fájdalmat, amit okozott. Nem érti a szürkeséget és a feketeséget, elvesznek a színek, elveszik a fény, a glória. Néma, lehajtott fejeket lát szomorú, agyonhajszolt szemeket. Figyeli csak a káoszt, amit okozott, de szemeivel már a rivaldafényt is látja, a soha nem járt magasságokat. Mert a következő útja odavezet! Fel, a magasba, ahol dicsfény övezi, hallatlan vidámság és öröm. Minden aranyfényben úszik akkor, zöldell és kéklik, és mosoly játszik a szájak szegletében, és vidám zene száll, túlharsogva a madárcsicsergést. Igen. Boldogság illata száll a levegőben, amolyan akácos balzsamillat. Olyan életillat. Persze ez sem tart soká, mert megint lendül a hinta, megint mozdul az Élet, megint billen minden, megint nincs egyensúly. Ez van, ha libikókán játszódik az Élet!