Család. Szent és sérthetetlen kötelék. Szeretet, feltétel nélküli. Kölcsönös tisztelet. Szavak, szépek. De ha nincs mögöttük érzés hamisak. Üres frázisok, illúziók. Ha nem töltjük meg tartalommal a szavakat, nem léteznek. Ha nem érezzük ezeknek a szavaknak a súlyát, hiába van - vér szerint - család, semmi sincsen.

Régen, nagyon régen született egy kicsi lány. A lánykából fiatal nő lett s amint megtalálta élete párját, fiatal asszony és anya vált belőle. Huszonévesen szülte első fiát és őt követte még négy gyermek. Sokat dolgoztak ők ketten: az Asszony és az ő Ura. Állatokat tartottak és földet műveltek. Nagy szegénységben és annál is nagyobb tisztességben éltek. Becsülettel felnevelték mind az öt gyermeküket, köztük az Édesapámat. Ezért soha nem múló hálával tartozom nekik.

Az Asszony megöregedett. Már nem bírta úgy a munkát. Megfáradt a teste és az elméje is. Már nem ismerte a maga körül lévő világot és nem ismerte fel az addig oly nagyon szeretett gyermekeit, unokáit sem. Ezért ők azt mondogatták: neki már úgyis mindegy, mi nekünk meg úgyis annyi, de annyi fontos dolgunk van. Nem mentek már hozzá, nem beszélgettek már Vele. Az Asszony egyetlen támasza legkisebb és legidősebb fia maradt.

A legkisebb volt mellette azon a reggelen is, mikor teste is feladta a harcot. Most kórházban fekszik. Fehér szobában, fehér ágyban pihen összeesett teste. De Ő ezt már nem tudja. Talán jobb is így. Mert ha tudná, azt is tudná, hogy szinte senki nincs mellette. Egyedül van élete talán legnehezebb perceiben. Akiknek Ő adott életet nincsenek mellette akkor, amikor Ő búcsúzik az élettől. Meghalni mindenkinek egyedül kell. De nem mindegy, hogy egyedül vagy magányosan.

Nehéz lehet nekik, a testvéreknek és a gyerekeinek. Nehéz lehet annyira elfoglaltnak lenni, hogy egy utolsó istenhozzádot se mondjanak az őket annyira szerető Asszonynak. Nehéz lehet ezzel a tudattal tükörbe nézni. S ha mégis bele tudnak nézni, gondtalanul, bűntudat nélkül, akkor én rettenetesen sajnálom őket. Sajnálom őket, mert akkor a szavak számukra üresek, súlytalanok. Valószínűleg akkor azokat a szavakat sem értenék, melyek egy ideje folyton a fülembe csengenek:

"Gyorsan csókold meg elfáradt homlokát!
Nem a sírjára kell néki száz virág!
Addig gondozzad ápoljad óvjad
Az egyetlen édesanyád!"