Eseménytelen nevelőintézeti évek, és a felcsillanó remény

Ettől a pillanattól kezdve, időnként hazavittek, anyu látogatott, volt, amikor csak a városba mentünk ki.
Mert nagyon haza akartam menni, ezért őrült iramban javult, az amúgy sem rossz tanulmányi átlagom, és a magaviseletem.
Nem érzékeltem az időt, milyen gyakran, voltam otthon.
Arra viszont tisztán emlékszem, hogy minden alkalommal mikor visszakerültem, tetves voltam. Addig ismeretlen volt számomra az a megaláztatás, amit egy tetves gyereknek kellett elviselnie a nevelőktől, és a sorstársaitól.
Margit néni, egy jól megtermett goromba nevelőnő volt. Mindig rángatott, és goromba volt. Talán ő volt az egyetlen, aki hidegzuhannyal tartotta kordában a"rossz" gyerekeket. Pedig mai szemmel visszagondolva, teljesen banális dolgokból csinált nagy felhajtást. Pl. Nevetgélés, evés közbeni csacsogás, meg ilyenek. Nem szerettem. Mindig áporodott szaga volt, amit nehezen viseltem, mikor testközelbe került.
Ha valaki meg akart bántani rögtön tetvesnek hívott. Mikor a kimenőről visszajövő lányok haját sűrűfésűzték, mindig rettegtem, hogy megint az enyém lesz tetves. Megkönnyebbültem, mikor nem hullottak a madarak belőle. De legtöbbször igen....
Ennek ellenére, mindig vártam, hogy jöjjenek értem, és hazamehessek az akármilyen otthonomba. Egyszerre sosem voltunk otthon. Ilyenkor anyu mindig megkérdezte van e kedvenc ennivalóm, és mit szeretnék.
Persze mindig mondtam valamit. Jól érzetem magam, és nagyon sajnáltam, hogy nem maradhatok végleg otthon. Egy hosszabb nyári szünet alkalmával, mikor apu vitt vissza az intézetbe, a vonaton megkérdezte.
- Mit szólnál hozzá, ha meglepnénk anyádat, és visszavinnélek? Szernél végleg itthon maradni?
Hogyne szerettem volna! A szívem majd ki ugrott a helyéről örömömben, de hinni nem nagyon hittem benne. Mivel, mint mindig, apu most sem volt józan. Nem volt teljesen részeg, de a járása bizonytalan volt.
Sosem felejtem el azt a napot. Most már mosolygok rajta, de akkor nem találtam viccesnek. Beérkeztünk az intézetbe, és el nem szakadtam a dülöngélő apámtól! Az istennek se engedtem el a kezét. Féltem, ha elengedem, megint elmegy, és ott maradok. Hiába mondták a nevelők, hogy nyugodjak, meg nem maradok ott, már senkiben sem bíztam.
Császármorzsa, és sárgabaracklekvár volt vacsorára, citromos teával. Imádtam, de még ezért sem voltam hajlandó elengedni a részeg apám kezét, és büszkén mondtam a többieknek, hogy végleg visznek haza!
Többé nem maradok velük. Magamban pedig imádkoztam, hogy mindez való legyen, és ne csak megcsillanó remény.
Ma már tudom, hogy ez nem megy egyik percről a másikra, és akkor már folyamatban volt a kérvényezés, hogy hazamehetünk.
Illetve már el is volt intézve, minden papír megvolt, csak pár napot még várni kellett volna a hivatalos eljárás szerint.
Végre megjelent az igazgatónő, és engedélyt adott a távozásra. Velem madarat lehetett volna fogatni olyan boldog voltam, de még mindig nem engedtem el az apámat, hiába invitáltak vacsorára, nem mentem...... Apu megígérte, hogy az intézeti ruhákat postán vissza fogja küldeni.
Hazafelé a vonaton, egész úton énekeltem, bújtam az apámhoz, szabadnak, és nagyon boldognak éreztem magam. Megbeszéltük, hogy csendben maradok, mikor megérkezünk, és egyszer csak előugrok a sötétből! Lesz ! Alig vártam!Nagy meglepetés
Olyan csendben, ahogy csak bírtam, erősen dobogó szívvel léptem be apám háta mögött a konyhaajtón. Anyu hangját hallottam a szobából. Megjöttél? Apu takarásában mentem a sötét szobába, ahol anyu már a dunna alatt feküdt.
Igen... Mondta ő.
És minden rendben volt?
Igen, de van egy meglepetésem.
Anyu felült, és amikor a villanyt felkapcsolta apu, az ágyra ugrottam anyura! Mindketten nevettünk, csimpaszkodtam rajta, mint a gyümölcs a fán. Mikor kiörvendeztük magunkat, anyu csak annyit kérdezett. Egyáltalán visszavitted?
Akkor még nem tudtam mire gondol, és miért nem hisz az apunak, de töviről hegyire el kellett mesélni, hogyan történt a dolog.
Így történt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve, én voltam az első gyerek, aki hazakerült a nagyon áhított családba.
Boldog voltam! Nagyon boldog!
Alig vártam, hogy a testvéreim is hazajöjjenek!
Most már nem sírok, inkább csak mosolygok, ha visszagondolok azokra a pillanatokra. Nagyon boldogan, és nem is tudom mikor aludtam el.
Akkor még nem tudtam, hogy ezek a könnyekkel teli évek voltak a leg nyugodtabb, és a leg kiegyensúlyozottabb gyermekéveim.
Folyt köv.