Ez akár filmajánló is lehetne, de már most tudom, hogy túllépek annak keretein, ezért nevezzük inkább "egyéb"-nek!

Már másodszorra néztem meg Hollywood legújabb csodáját, de ugyanolyan jól mulattam, mint az első alkalommal. Az ötlet, a karakterek, a színészi alakítás, a zenei betétek - minden klappolt, egyetlen olyan része sem volt a filmnek, amit másként rendeztem volna; sehol egy erőltetett poén, egy felesleges jelenet, csak szakadatlan kacaj a nézőtéren.

Aki látta a filmet, vagy legalább az előzetesét, az tudja, mi az alapszituáció: egy meglehetősen görbére sikeredett este a legénybúcsú okán, amely után a vőlegénynek nyoma veszik, ellenben a három jó barátnak fogalma sincs arról, mi történt velük az előző éjjel. A szálloda luxuslakosztálya feldúlva, tigris a fürdőszobában, ismeretlen kisbaba a szekrényben, szünet a fogsorban... Na most képzeljük el ezt a jelenetet a valóságba ültetve: a szállodaigazgató kiakad, a kártérítés több ezer dollárra rúghat; a kisbaba anyja halálos pánikban; a foga vesztett ember dühös szentségelése; fejfájás, hányás; a tigris által kiváltott riadalomról nem is beszélve - kész horror! De a filmvásznon vicces, olyannyira, hogy mindenki a hasát fogja a nevetéstől. Még az emberrablás is komikus, a mozi végén a közönség felvillanyozva, fülig érő szájjal hagyja el a nézőteret. Ami a valóságban kellemetlen, bosszantó, felháborító; kívülről nézve szórakoztató.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez csak azért van, mert a nézők tudják, hogy nem igazi, ami a vásznon történik; hadd oszlassam el ezt a tévhitet egy aranyos kis történettel: amikor olyan tizenhárom éves lehettem, egy barátnőmmel szórólapozást vállaltunk a tánciskolánknak, ő biciklivel ment, én görkorcsolyával. Na már most én az egyik átkelőnél a járda előtt megbotlottam - két tenyeremmel meg tudtam a járda szélébe kapaszkodni, de mivel a korcsolyának megvan az a tulajdonsága, hogy gurul, a lábaim bizony kigurultak alólam, így szabályos fekvőtámasz pozícióba kerültem az úttesten. A barátnőmnek a könnye csorgott a nevetéstől, és nem haragudtam rá, mert nem tehetett róla; látszott, hogy tényleg mozdulni sem bír a látványtól, nemhogy segíteni... Mivel a lámpa gyorsan váltott pirosra, cselekednem kellett: felállni esélyem se lett volna, így a Kör bájos Samarájának mozdulataival felkapartam magam a járdára - és én is nevettem a barátnőmmel együtt.

Szóval a humor - isteni adomány, az ember sajátja (igaz, melyik másik élőlénynek lenne még rá ekkora szüksége?); egy varázsszűrő, amelyen keresztül kiválik a mosolyogtató a hétköznapiból, a szürkéből; persze csak ha jól bánnak vele; akinek nincs érzéke hozzá, annál nem működik, sőt, árthat vele; nagyon megbánthat másokat, és nevetés helyett csak rosszalló pillantásokat kap. Ahogy egy kedves barátom (aki történetesen jól bánik a humorral) mondta, még a Szovjetuniónak is volt határa - hát a humornak is van. Viszont annál szörnyűbbet el sem lehet képzelni, minthogy valaki teljesen híján legyen ennek a képességnek. Mert az nem ismeri fel, hogy az élet a horrorisztikus részelemek ellenére is egy vígjáték: a szereplőit nem sajnálni, hanem megtapsolni kell; és minél többet nevetni rajta - hiszen ez volt a rendező nyilvánvaló célja.