Richard Strauss: Capriccio
A dilemma, ami nem az

Az opera történetében időről-időre összetűztek azok, akik a zenét tekintették fontosabbnak, és akik azt csak a szöveg aláfestéséül szánták. Ezek az összetűzések állandóan napirenden voltak, nagyobb rendszerességgel, mint a harmadnapos hideglelés.

Giovanni Battista Casti szövegével, Antonio Salieri zenéjével készült egy kis vígopera, ezzel a címmel: Prima la musica, e poi le parole; 1786-ban mutatták be Bécsben. A librettó keltette fel Richard Strauss figyelmét, hiszen a "probléma" az ő problémája is volt. Voltaképpen nem operát akart írni, hanem, amint barátjával, Clemens Krauss-al, a müncheni operaház igazgatójával közölte, "valami szokatlant, egy dramaturgiai értekezést, egy színházi fugát." Szerencsére mégsem ez lett belőle, hanem a Capriccio.

1775-ben vagyunk, egy Párizs melletti kastélyban. Itt lakik a gróf és húga, a grófnő, aki özvegy, és természetesen fiatal és gyönyörű. Az ő születésnapjára készülnek zenével, látványosságokkal. Flamand zeneszerző és Olivier költő mindketten szerelmesek a grófnőbe, és követelik, hogy válasszon a zene és a szavak között. A grófnő éteri magasságokban lebeg az előkészületek, színigazgatók, olasz énekesek és híres színésznők felett, és a választ holnapra halasztja. Ennyi az opera meséje.

Operában minden lehetséges, ezért most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy a 18. század végi dúsgazdag grófnők nem szoktak olyan helyzetbe kerülni, amelyben éhenkórász bohémek szerelmet vallanak, sőt a jogaikat követelik. Készségesen elhiszem, hogy a 18. század végi dúsgazdag grófok nem vetették meg a friss pipihúst, meg egy-egy kalandot gyönyörű és híres színésznőkkel, de meg vagyok győződve arról, hogy közönséges macsó módjára reagálnak, ha észreveszik, hogy a húguk is hasonló kalandba sodródik. Mindegy, az opera hősnője lehetne tündérkirálynő is, akinek mindent szabad, és az első pillanattól fogva nyilvánvaló, hogy nem a zeneszerző és a költő, hanem a zene és a szavak között kell választani.

Vagy mégsem? Maga Strauss azt mondta, ő nem tudja a megoldást. Grófnője a saját tükörképétől kérdezi: "Ha az egyiket választod, elveszíted a másikat. Nem veszít-e az ember mindig, amikor nyer?"

A Capriccio-ban mégis elhangzik az egyértelmű válasz, nem is egyszer. Nem lehet meglepő, hogy Strauss, a zeneszerző, aki egyébként különösen kényes volt a librettóira, és csak a legjobb volt elég jó neki, végül is a zenét tette első helyre. Prima la musica.

A grófnő Flamandot fogja szeretni, "holnap 11 órától kezdve," Flamandot, aki Gluck-al érez együtt, és akire a színigazgató keservesen panaszkodik: "Egyetlen dallamát sem lehet megjegyezni, egy szót sem lehet érteni a zenekar lármájában... végtelen próbák, hónapokon át... végül a heroikus dráma megbukik." A színigazgató triviális ízlésén mindenki gúnyolódik, és amikor a grófnő még meg sem jelent, meg sem szólalt, máris megtudjuk róla, milyen mélyen megindította őt Flamand zenéje. Első szavai a színpadon: "Elragadott a hangok áradása, boldogító messzeségbe vitt." Szegény Olivier-nek egyáltalán nincsenek esélyei. Szonettjére nem is kaphat más választ: "Szerelmi vallomásokat nem lenne szabad nyilvánosan elmondani." Flamand azonban meghallja a belső zenét, amit a szonett szavai eltakarnak. Kottapapírt szerez, és Olivier minden ellenkezése dacára - "tönkre teszi a versemet!" - megszületik a zene.

"Sötét álmokat ébreszt - kimondhatatlan - az érzelmek tengere - boldogító szépség," mondja a grófnő. "Mennyire fénylenek a költő szavai. Amit ő nem is sejtett, tökéletessé tette a másik."

"Harc a művészetek rangsoráért," intézi el egy kézlegyintéssel a színigazgató. "Az én színpadom birodalmában ők csak szolgák."

De Krauss és Strauss csak azért mondatják ezt vele, hogy azonnal megcáfolhassák: "A zene a forrás, és minden abból fakad. A természet hangjai éneklik az összes művészet bölcsődalát." És Flamand már aznap este tudja, hogy a grófnő döntött. Az indokolásba ugyan becsúszik egy kis trivialitás, a zeneszerző nemcsak nagy lélek, de szépek a szemei - a fiatal zeneszerzőnek azonban nem lesznek anyagi - és érvényesülési - gondjai. Első a pénz, de ezt nagyfokú illetlenség kimondani, a varázslatos hangok hullámain lebegve. (De azért kimondják ezt is, az Ariadne-ban.) Elveszett, aki ezt elismeri, és még jobban, aki nem ismeri meg soha.