HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1887

Írás összesen: 49218

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-11 14:20:44

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: KalinaFeltöltés dátuma: 2009-07-05

Az Elefántcsonttorony

- Biztos ne vigyünk neki semmit? Én most először találkozom vele, csak illene valamit...
- Ugyan, hagyd el! Nem törődik ő az ilyesmivel. Alig várom már, hogy Te is megismerd!

Szó, mi szó, most már én is nagyon kíváncsi voltam az Elefántcsonttorony lakójára, András olyan sokat áradozott róla; bár nem az ő lelkesedése volt az - noha az nem ismert határokat -, ami végül meggyőzött, hogy találkoznom kell ezzel az emberrel.

Az Elefántcsonttorony természetesen csak egy név; sem a formája, sem az építőanyaga nem indokolja, hogy így hívják; egy egyszerű tetőtéri lakás, ahol egy nagyon különc, beteges öregúr lakik. Én a magam részéről sosem kedveltem az olyan embereket, akik azzal próbálnak kitűnni a többi közül, hogy csak azért sem állnak be a sorba, és szándékosan kerülnek mindent, ami normális; mindig is úgy éreztem, hogy népszerűségük roppant igazságtalan azokkal szemben, akik szorgalmas munkával elért kiemelkedő teljesítményük elismeréseképpen érdemelnének főhajtást, de sosem kapnak, mert egyébként túlságosan "hétköznapiak". Éppen ezért nem igazán hozott lázba az Öreg, akiről csak annyit tudtam, hogy "untatja" a világ, és ezért ki sem teszi a lábát otthonából; úgy kell átjárnia hozzá a szomszédjainak, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e vele; rászólnak, hogy egyen, mert még azt is elfelejtené, ha nem mondanák neki; orvost hívnak hozzá, ha már nagyon köhög, és kényszerítik, hogy vegye be a gyógyszereit, és az ég szerelmére, vegyen fel egy kardigánt, vagy legalább a fűtést tekerje fel, amikor kitör a téli hideg. Ha számlákat kell befizetni, odaadja valamelyik szomszéd gyereknek a pénzt, hogy szaladjon el velük a postára, természetesen számolatlanul, és egyáltalán nem izgatja, ha a kis kópé megtartja magának a visszajárót (ami sokszor nem is olyan kis összeg); bevásárolni nem jár, azt is a házmesterné intézi neki - szeretetből. Én ki nem állhatom, amikor valaki elhagyja magát, és azt várja, hogy a környezete mindent szépen alátegyen; méltatlannak tartom - András erre kapásból azt felelte, hogy az Öreg senkitől sem vár el ilyesmit, a többi ember maga nem tudja megállni, hogy ne törődjön vele. Ettől persze még ellenszenvesebb lett, hogy bár semmit nem tesz érte, mindent megkap, mert mindent elrendeznek körülötte; de András tudta, mivel kenyerezzen le:
- Ha igazán író akarsz lenni, muszáj megismerned! Ha csak egy művét is olvastad volna...

Ezzel megfogott. Az Öreg - lévén, hogy nem törődött a világ dolgaival - egyáltalán nem publikálta magát, a könyvesboltokban a neve ugyanolyan ismeretlen volt, mint a társasházon kívül bárhol; de valakinek az Elefántcsonttoronyban feltűnt, hogy gyűlik körülötte a papír, és nem bírta ki, hogy ne olvassa el a jegyzeteit, hátha megtud valamit arról, mi jár valójában a fejében. Így történt, hogy pár kiváltságos ember hozzájutott az Öreg írásaihoz, hogy aztán mindörökre rabjává legyen az általa teremtett világnak. Nekem ugyan erős fenntartásaim voltak, de András jó barátom volt, és annyira győzködött; meg amúgy sem tudok ellenállni a papírra vetett gondolatnak, származzon akárkitől.

"A lélekfolyam hullámai" olyan elemi erővel hatott rám, hogy az olvasása után egész éjjel fenn voltam, és meredten bámultam a csillagokat az erkélyen. Másnap megvádoltam Andrást, hogy tréfál velem, kizárt, hogy az elszigetelt Elefántcsonttoronyból ilyen gazdag emberismeretről valló történet szökjön ki. Erre ő a kezembe nyomta a "Ha visszaalszik a Hajnal az Éjszakába" gyűrött, kávéfoltos lapjait, és laza mozdulattal belökött a fotelba (kis híja volt, hogy nem borult fel), majd fütyörészve átvonult a másik szobába. Ezután már nem volt megállás, jött a "Kopoltyúval a szárazföldön" című kiváló gúnyirat, amelyben az Öreg fanyar humorral fűszerezve szövegezte meg keserű vádiratát a világ ellen. "A teremtés fattyai"; "Álmatlan csillagok"; "Megmérgezett varázslat"; "A világtalan szemszöge" - komor, súlyos írások; mintha olyan ember írta volna, aki eleve százévesnek született; mégis annyi líraiság áradt belőle, hogy a szavak szinte hangjegyekké olvadtak a szemeim előtt (Gábor bátyám zeneszerző, ő használja ezt a kifejezést, utalva a folyamatra, amit átél, amikor egy-egy történethez zenét kell komponálnia). "A kettétört nyílvessző pengéje" volt az utolsó csepp a pohárban; muszáj volt megtudnom, miféle varázslatos látcsöve van az Öregnek abban az Elefántcsonttoronyban, amelyen keresztül így kifürkészhette az emberlélek titkait úgy, hogy közben az embereket kizárta az életéből.

- Te hogyan találkoztál vele?
- A nagyanyám is a házban lakik. Ő szokta a lakását takarítani, és amikor nyáron eltörte a lábát, én helyettesítettem. A többi lakó teljesen le volt döbbenve, amikor elmeséltem, milyen jókat beszélgetek az Öreggel. Állítólag nem valami közlékeny alapjáraton.
- Akkor miből gondolod, hogy velem szóba áll?
- Elvittem neki a "Hab a tortán, menyasszony!"-t.
Ebbe belevörösödtem. Az egy dolog, hogy mint minden művészben, bennem is nyiladozik egy törékeny szárú nárcisz (igyekszem is nyesegetni, mielőtt elburjánzana), ezért nem bánom, ha az ismerőseim mutogatják a kézirataimat; de hogy az Elefántcsonttoronyban elemezzék őket? Bosszankodva vettem észre magamon, hogy tartok az Öregtől. Miért is? Nem volt rá semmi ésszerű magyarázat.

A lépcsőház tiszta volt és rendezett, semmi különöset nem találtam benne, de ahogy mentünk fölfelé a lépcsőn, egyre gyorsabban dobogott a szívem. Mire föl ez a nagy izgalom? Csigalom, nyugavér! - mondogattam magamban, aztán egyszer csak elfogytak a lépcsők. András nem kopogott, saját kulccsal nyitotta ki az ajtót.
- "Miféle csoda az, ami egy napig tart,..." - zendített rá az Öreg, ahogy beléptünk, és én döbbenten néztem Andrásra, hogy most tulajdonképpen mi van? Háttal ült nekünk, görnyedten az íróasztalnál, és egy tollal kopogtatott rajta. - "... nem válik eleven alkotórészévé a valóságnak - egy napig tart, s aztán megint csak ígéret, ígéret, ígéret!"* - az utolsó három szót egyre nagyobb hévvel ejtette ki, majd azzal a lendülettel hozzám vágta a tollat. Mivel gyorsak a reflexeim, nem tett kárt bennem, mert egyből elkaptam, de azért igencsak váratlanul ért. András röhögött.
- Nos? - nézett rám az Öreg, és én kezdtem sejteni, hogy itt valami vizsgáztatás zajlik. - Mit gondol?
- Azt, hogy Karinthy Frigyes élt, él és mindig is élni fog; hasábokon innen és túl!
- Jól van! - nevette el magát az Öreg. - És még a toll is a kezében maradt... Talán tényleg író lesz belőle. Bocsánat az előbbiért, de az embernek muszáj hűnek maradnia a hírnevéhez; és nem akartam csalódást okozni, amikor maga egy pozőr bolondot vár, akinek valamilyen különös oknál fogva mégiscsak érdekes gondolatai vannak.

Kissé elpirultam, mert valóban ilyen képet festettem róla korábban az alapján, amit hallottam az életéről; de akkor még nem olvastam az írásait. Ha egy történetet olvasok, az olyan, mintha az író lelkének fényképét tartanám a kezemben; és ebben az a varázslatos, hogy minél későbbi ez a fénykép, annál finomabb vonásokat fedezek fel rajta; mert jó esetben a lélek a korral szépül, nem pedig elkopik, mint a testünk. Az ő lelkének fényképei kortalan gyönyörűséggel kápráztattak el, és akkor már szégyelltem az előítéleteimet.

- Tudja maga, hogy miért adatott az embernek fantázia? Hiszen maga is műveli! Isten nagyon előrelátó volt; jól tudta, hogy ha saját lelkét leheli az emberbe, akkor az szűknek fogja érezni a valóság kereteit. Muszáj kitörni belőle, különben megőrülünk. Nem mintha magyarázattal tartoznék az életformám miatt, de hát nézze már meg, mennyire jelentéktelen minden, ami odakint folyik. Piszlicsáré ügyek, unalmas kicsinyességek. Az inkább színészkedés, önmegjátszás, minthogy én itt szép csendben eléldegélek.
- Ebédelt már, Maestro? - kérdezte András, és megemelte az ételhordót, amit idáig cipelt.
- Megvártam vele magukat. - mosolygott az Öreg, majd az asztalhoz vezetett minket. A tányérok között nem volt két egyforma színű vagy méretű, és volt olyan villa, aminek hiányzott az egyik ága, de ez meglepő módon a megrögzött pedantériám ellenére most szórakoztatott.
- Ön tud arról, hogy minek nevezik a lakását? - bukott ki belőlem a kérdés.
- Ó, az Elefántcsonttorony, persze... Igazán találó név. Tudja, volt egy mogorva nagybácsim, aki mindig azzal nyaggatott, hogy én egy álomvilágban élek, és túl sokat várok az élettől - túl sok olyat, amit úgysem lehet. Na, ő aztán nem várt semmit, és az száz százalékig be is jött neki, de csűrhette az igazát. Lehet, hogy én álomvilágban élek, de amint látja, ha én azt álmodom, hogy egy Elefántcsonttorony hercege vagyok, akkor azt még a valóságban is felismerik, akkor is, ha én magam senkinek sem árultam el soha.
- Ön nem hiszi, hogy a valóság is lehet olyan szép, mint az álom? Ha megdolgozunk érte... Igazabb, kézzel fogható öröm?
- Innen az Elefántcsonttoronyból nézve nekem úgy tűnik, hogy mindenki ebbe őszül bele: próbálják valóra váltani az álmaikat, átültetni őket a valóságba; de az persze olyan tökéletes soha nem lesz, mint amilyennek kigondolták; és akkor aztán rém boldogtalanok lesznek, meg csalódottak. Ezért nem váltok én valóra semmit, inkább magamat váltom ki a valóságból a fantáziámmal, és akkor élhetem az álmaimat, a maguk tökéletes, eredeti mivoltában.
- De... - próbáltam megfogalmazni a kétségeimet - Nem fél? Hiszen az élete jóformán elszalad Ön mellett! - tört ki belőlem fiatalokhoz méltó lázongással.
- Az idő nem áll meg, ez tény. - felelte halkan - Ki ezt csinál, ki azt csinál, aztán döbbenten fedezi fel, hogy így is, úgy is eltelik az az élet (még akkor is, ha semmit nem csinál), és hogy mivel töltötte ki, az csak saját magának érdekes. Én talán visszahúzódtam az Elefántcsonttoronyba, de ez mégiscsak stabilabb, mint az a kártyavár, amit olyan sokan építgetnek odakint. Ott lent... az csúnya, kiábrándító; rácáfol mindarra, amit én a toronyból látok, ami érzek - magasból minden olyan szép; talán ezért is nem érti a Jóisten, miért panaszkodik az ember annyit a világra, mert felülnézetből semmi nem látszik, ami rossz.

Erre nem tudtam mit válaszolni, de belül tiltakoztam; hiszen mi mindent hagy ki így az életből: a kalandok, felfedezések örömét, családot, barátságot - vele semmi nem történik, csak papírra veti az életet, de nem éli...
- Látom a szemeiden, mit gondolsz. - mosolygott - Aki igazi életet akar vinni az írásaiba, annak a sajátjából kell áldoznia... De nem bánom én ezt. Semmit nem bántam meg. Mi értelme volna ennyi sok embernek életet adni, ha azt csak egyféleképpen lehet leélni? Sosem árt, ha néha más szemszögből nézzük a dolgokat. Van, aki ezt egy asztal tetejéről teszi...
- A Holt Költőkhöz méltóan... - ütöttem vissza a felém dobott labdát;
- Mások pedig egy torony magasságából.
- Végül mégiscsak meg tudtál érteni, látod. Ha akarod, lehetsz az Elefántcsonttorony hercegének krónikása.

Felálltam az asztaltól, játékos mozdulattal vigyázzba vágtam magamat, és fejet hajtottam előtte. András vigyorogva csóválta a fejét.

*

Az Elefántcsonttoronyból azóta galambpostával érkeznek hozzám az újabb és újabb történetek - galamblelkű András barátom gondoskodik róla, hogy ha nem is vonulok ki teljesen a Világból, azért ne felejtsem el, milyen is az felülnézetből. Bár a nagymamája már rég felépült, és van őneki rendes foglalkozása is, még mindig eljár a toronyba "takarítani". Az Öreg (akit, ha nagyon érdekel valakit, Pamuk Bálintnak kereszteltek egykor a szülei) legutóbb elküldte nekem a Szobrok könnyeit és Az öntudatra ébredt semmi riadalmát. Annak idején azt mondta, ő sosem másoknak írt, de ha már a krónikásává avanzsáltam, mégiscsak legépelhetném a történeteit, csak hogy ne kallódjanak el. Én ezt örömmel meg is teszem neki, mert bár semmi különös okom nem volt rá, nagyon nagyon megszerettem. Talán mégis lakik az én lelkemben is egy érthetetlen különc, aki eddig is bennem élt, csak visszahúzódott a világ elől a maga elefántcsonttornyába, mert tudta jól, hogy ő nem odavaló.

Az idézet Karinthy Frigyes Füveskönyvéből van

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Krancz Béla
Regisztrált:
2007-07-13
Összes értékelés:
311
Időpont: 2010-06-06 09:52:28

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Gratulálok!
Csatlakozom az előttem szólóhoz.
Szeretettel: Béla
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7466
Időpont: 2009-07-10 09:21:59

Úgy gondolom, írásod megérdemli az ötöst.
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7466
Időpont: 2009-07-07 10:14:44

Kedves Kalina!
Nagyon tetszik az írásod!
Szeretettel: Rozália
Szenior tag
Kalina
Regisztrált:
2005-10-07
Összes értékelés:
587
Időpont: 2009-07-05 19:36:19

Köszönöm, kedves Antonius; az annak dacára szerintem is nagyon körülményes:):D:D:D
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2588
Időpont: 2009-07-05 06:16:03

Tetszett az írásod. Külön hálás vagyok egyik kedves szavam, a "noha" használatáért. Egyre ritkábban találkozom vele, helyette a teljesen idegen és háromszor hosszabb "annak dacára" használata terjed nekem teljesen érthetetlen módon.

Gratulálok.

Legutóbb történt

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

mandolinos alkotást töltött fel Szergej Sztrelec: Ennyi volt címmel a várólistára

Tóni bejegyzést írt a(z) J. W. Goethe:Weihnachten című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Téli világ című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) "Az utasok leestek" - mélylélektani elemzés című alkotásh

Haász Irén bejegyzést írt a(z) Vágyódva című alkotáshoz

Szalki Bernáth Attila bejegyzést írt a(z) J. W. Goethe:Weihnachten című alkotáshoz

Szem Eszkör alkotást töltött fel Akarom (5/5) címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Téli világ című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Márton- napi lakoma című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Profil-OM című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) Epilógus a vers ABC sorozatra című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)