HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1863

Írás összesen: 48265

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2019-05-15 22:31:41

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: NedrilaFeltöltés dátuma: 2009-07-06

Szabadság

2. fejezet

Lenéztem a földre, majd észbe kaptam, hogy hirtelen mennyien lettek körülöttem. Átlagos rohanások, sétálások, gyerekek játszadoztak mindenütt. Bár szinte mindenfele virágok teremnek körülöttünk, még is jó pár tünde asszony imád saját kertet fent tartani. Úgy döntöttem jobb, ha most lepakolom a dolgaimat, utána meg majd meglátjuk. Elindultam a házunk felé. Oda se néztem, nem is figyeltem. Azon gondolkoztam, amit Hovari úr mesélt. Azt viszont elfelejtette elmondani, mi lett a háborúskodás vége. És hogy vajon tudott segíteni? Úgy döntöttem, most már nem megyek vissza megkérdezni, de a legközelebbi alkalommal minden képpen kifaggatom. De amit mesélt magáról. Ahogy a vízesés, és ő. És...Szusszantottam egyet. Nem tudtam elképzelni mi történhetett pontosan, de biztos voltam benne, ezt csak ő láthatta, ő tudhatja milyen érzés, milyen látvány volt az egész. De ahogy mondta, ez mindannyiunkkal megtörténik. Már tudtam erről, hogy minden tündének van saját lelke, amit ő maga fog irányítani. De sosem gondolkoztam még azon, velem mi lesz ebben az életben. Most viszont felmerült a kérdés: én mikor találom meg magam?
Már a kövekkel kirakott utcákon jártam, s egy hamar oda értem a házunkhoz. A kerítésünk minden egyes darabja csavarodott törzsből volt, nem túl magas, nekem majdnem a mellemig ért, míg másoknak csupán a csípőjéig. Nem tudom miért, de a sors alacsonyabb termettel áldott, avagy vert meg. Átlagosan mindenki magasabb volt nálam, kivétel a gyerekek. De már hozzá szoktam. Pedig egy ideig még vártam, hogy talán mire 234 éves leszek, addigra leszek olyan magas, mint a velem egykorúak. De hát hiába vártam, 228 évesen vagyok most ekkora, és 6 év alatt nem nagyon fog történni változás. Mindkét karommal rátámaszkodtam a kapura, majd egy szökkenéssel átugrottam rajta. Sosem szerettem kinyitni, majd vissza csukni. Végig lépkedtem a bejárathoz vezető rövid úton, majd benyitottam az ajtónkon. A kilincs akkora, hogy a tenyeremmel alig érem át. Beléptem, s rögtön az elő térben találtam magam. A szokásos látvány tárult elém: szemben velem egy kis konyha volt, melyet Maharett, az anyám előszeretettel használt bármikor. Valami most is főtt a tűz felett, de mivel nem éreztem semmilyen illatot a lakásban, így biztos voltam benne, hogy csak vizet forral. Rögtön az ajtó mellett van a felfelé vezető lépcső, mely kanyarogva fut végig egészen a fánk legtetejéig. A lépcső alatt egy ablak, melyet kívülről nem látni, csak ha körbe járjuk a házat. A virágok, mint mindig most is tündököltek, és az édes illatuk bejárta a házunk minden zugát. A mi házaink különböznek az emberekétől. Nincsen tetőnk, mivel a lombok tökéletesek erre a célra. Más részt, egy emberi házat se láttam még, amelyik ilyen magas lenne, mint egy tölgy ház. És ezeket kéreg borítja. Az emberekét nem tudom miből készítik,de valószínű, hogy a sár és hasonló por anyagokból, de az biztos hogy nem sok benne a fa.
Azt hiszem egyedül voltam itthon, mivel nem éreztem senkit se a házban. De akkor miért forr a víz csak úgy? Oda mentem hát, s leemeltem a tűzről, majd rátettem egy fémlapra. Gondoltam Maharett teaként akarta volna felhasználni, így az egyik szekrényből elővettem a gyógynövényes tálakat. Egy darabig válogattam, s elmotyogtam mindegyik nevét, végül pedig kiválasztottam egyet, amit még nem hiszem hogy használtunk. Beleszagoltam a levéltasakba. Érdekes illata volt, hasonló a fahéj, és a vad rózsa illatához. Persze a kettő keveréke. Beletettem levelestül a forró vízbe, megkevertem egy fa kanálkával, aztán ott hagytam. Megálltam a szoba közepén, majd egy kanyarral rávetettem magamat a lépcsőre, s felfelé vágtattam. Nem fogtam a korlátot, hiszen már ezerszer is megtettem ezt a rövidke utat. Két perc elteltével felértem a házunk legtetejére, ahol az én szobám volt. A tölgyünk szerencsére nem forgalmas részen van, hanem a csöndesebb környéken. A szobámnak csak egy ajtaja van, ahol most is benyitottam. A szobám egy nagyon tágas helyiség, de szügségem van a nagy térre, nem bírnám ki kis helyen sokáig. Szinte teljesen bevilágított a fény a nyitott teraszomon. Mindent ott csináltam, majd nem hogy csak azt a részt használtam. Az ágyam nem volt túl nagy, de nekem épp elég. Még hajnalban elfelejtettem bevetni a mohából készült ágyneműmet, így egy gyors mozdulattal megcsináltam. Puha volt, mint mindig. Általában a moha durvább, és erőssebb növényzetű, de itt a városunkban szinte minden teljesen más, mint az erdőkben. Oda sétáltam az íj tároló ágamhoz, s ráakasztottam a tegezzel együtt. A köpenyem ott hevert a terasz oldalából kiálló részen. Megfogtam csak egy kicsit kiráztam, aztán oda akasztottam az íj tartó mellé. Nem vettem le a ruhámat, mivel nem félek hogy koszos lesz valami. Ráadásul általában mindenem tiszta, kivétel ha sáros helyen mászkálok, akkor persze mindent egytől egyig le kell pucolnom, bár most is ráférne a vékony szoknyámra egy mosás, de véglis nem sokkal koszosabb mint az alatta lévő vékony harisnya. Viszont mindegyik kényelmes, mivel a harisnya szinte rám tapad, így nem is érzem, a szoknyám pedig könnyű bőrből készült, és csak a térdemig ér. A lábbelim meg hát egyértelműen növényekből készült, körbe fogja az egész lábamat, egészen a térdemig, és a mozgásban egyáltalán nem hátráltat. Kiléptem a teraszra, s a napfény ereje rögtön megérintett. Leültem a kedvenc helyemre, ami egy ágyat formált félig körbe zárva az egyik oldalról, aminek könnyen nekídőltem. Felhúztam a lábaimat, majd távol tartva a térdem magamtól rátettem mindkét karomat. A hajam nagy része a hátam alatt volt, hiszen pont neki dőltem a törzs oldalának. Ez a rész eléggé a szélén van a terasznak, így szinte mindent láttam a szomszédaink hátsó virágos kertjéből. Ahogy előredőltem, hogy meglessem van-e valaki a kertekben, pár haj tincsem előre hullott, de egy hamar elkezdte ringatni a lágy szellő. Ez kellemes érzés volt. Most nem volt az a nagy hőség, meg persze itt szinte mindig kedvező a hőmérséklet, de ha elhagyjuk az erdőt, akkor már érezni a különbséget.Végül meguntam a nézelődést, és inkább hátra döntöttem a fejemet a törzsnek. Szerencsére, nem volt kényelmetlen, de a fák többsége sosem nyomja a fejemet. Valahogy mindig megtalálom a kényelmes pontokat. Becsuktam a szemem, s ahol ültem, oda nem sütött a Nap, így teljesen árnyékban voltam. Nem szeretem annyira a napfényt. Persze, ki bírom, meg ha kell órákat is állok úgy, hogy égetően süt, de nem kedvelem. Ragaszkodom az árnyékos részekhez, mivel a fény kevésbé jut el azokhoz. Hirtelen eszembe jutott, hogy el akartam menni egy kicsit az erdőbe. Bár most jól esett ez a kis pihenés, mégis kinyitottam a szememet, majd rátámaszkodtam a jobb kezemre és leugrottam. Az egyik kezemet szórakozottan rátettem a csípőmre, majd gondolkoztam mit vigyek magammal. Végül vállat vontam, és nem vittem semmit. A mászáshoz nincs szügség semmire. Miközben az ajtó felé mentem egy pillantást vetettem a köpenyemre. Talán azt elvihetném magammal, de végül hanyagoltam az ötletet, mivel most csak akadályozott volna, ráadásul fényes nappal az erdőben nem sokan mászkálnak emberek. Persze éjszaka se sűrűn, mondjuk nappal gyakrabban, de keveset látni a környékünkön. Ez a szerencsénk egyenlőre. Egy gyors mozdulattal kinyitottam az ajtót, majd lerohantam a lépcsőn. Ránéztem a kis konyhára, majd a teás kannára. Még mindig tele volt, ami azt jelentette, hogy Maharett még nem érkezett haza. Biztosan valamelyik kedves barátjával beszél, vagy épp valamire szügsége volt, és el rohant érte. Mindegy, gondoltam, nem lehet olyan messze. A teát úgy hagytam érintetlenül. Kinyitottam az ajtót, így a szobában kicsit világosabb lett, majd kiléptem és vissza csuktam a kilincset. Megismételtem, mint mindig, a "hogyan ugorjanak ki az alacsony termetűek a kapun" produkciómat, majd elmentem a kerítésünk mellett, megkerülve az egész házat. Itt már csak fel kellett lépkednem a dombon, s ezzel egy magasabb szintre érkeztem, ahol már az erdő elkezdődött. Tulajdonképpen mi laktunk a város legszélén, de nem bántam, így könnyebben és gyorsabban juthattam el az erdő érintetlen részeire. Ahogy lépkedtem, az édes illat ami a várost veszi körül, s beleivódott a legapróbb porszemébe, lassan kezdett elhalni, és helyette új ismerős illat váltotta fel a városét. Lassan mentem, hiszen nem kellett sietnem. Az esti órák még messze vannak, de már nem egyszer aludtam a szabad ég alatt. Ahogy a fák alatt lépkedtem, hol árnyék hol pedig napfény alatt sétáltam el. A vad virágok gyorsabban nőttek mint a fák virágai, így a zöld fű takaró nem csak egy színben tündökölt. Közeledtem a kedvenc helyemhez. A fák kezdtek ritkulni, és hamarosan egy nyitottabb térre, amolyan kisebb mezőre érkeztem. A hatalmas szikla még mindig ott feküdt, rádőlve a másikra. Felnéztem a lombokra, és figyeltem ahogy a napfény átszűrődik a leveleken keresztül. Hasonló látványt nyújt mint Mathier városának lombteteje, csak hogy ez sokkal kisebb változata. Könnyen szaladni kezdtem, majd felszökkentem egy kőre, és a kezemet rögtön a nagy sziklára fektettem, ezzel együtt az egész testemet. Felkapaszkodtam, mintha leakarnák csúszni, de próbálnám magamat tartani, így teljesen a végén volt a fejem. A tenyeremet a fejem alá tettem, és a könyökömre támaszkodtam. A Nap szerencsére nem sütött ide, de éreztem a meleget körülöttem. Az egyik bokor ágai a szikla felé hajlottak, felkínálva magukat nekem. Nem vártam sokat, félig felültem, majd felnyúltam, s az egyiket finoman letörtem a helyéről. Nem feküdtem vissza, inkább a labaimat egymásra fektettem, és egy írányba nézett mindkettő. Néhány ujjammal fogtam az ágat leengedve a kezemet a lábamra. Bár már rengetegszer láttam leveleket, többször mint amennyiszer életemben behunyhattam a szememet, mégis mindig új és új erecskéket találok rajtuk, elrejtőzve egy-egy nagyobb ér védelmébe. Sosem nézem közelről, mert fölösleges. Ha távolabbról nem látom meg ami ott van, pedig nem is láthatatlan, akkor szinte félvak vagyok. Régebben gyakran előfordult velem, és olyankor mindig szomorúság gyötört, hiszen éreztem a dolgok jelenlétét, még se láttam belőlük semmit. De most ott voltak: a kis erek sűrűn futottak végig a levél minden egyes kis darabjában, ott kanyargott bennük az élet. Felemeltem a fejemet, a tekintetemet pedig arra szegeztem amerről jöttem. Hirtelen megéreztem valamit, majd hamarosan már hallottam is. Nem messze járt. Felém közeledett, valószínűleg megérezte a jelenlétemet, ahogy énis az övét, más részt az illatomat. Még mi előtt kilépett volna a bokrok sűrűjéből, elmosolyodtam, majd épp abban a pillanatban megpillantottam krém színű világos bundáját, de még nem teljesen láttam, hiszen a levelek eltakarták előlem. Elősször csak hatalmas mancsait tette puhán a fűbe, majd büszke, szépséges fejét dugta elő a sűrű növényzetből. Akárhányszor látom Keelát, mindig öröm fog el. Ahogy kilépett a bokrok közül, már teljes testét szemügyre vehettem, mint minden alkalommal újra és újra. Mintha teljesen lelassult volna a világ, úgy történt az egész.Két lábán állva még így a hosszú bundája alatt is láttam az izmait. A kék szemei akárcsak az enyémek hasonlóan relytettek egy kevés zöld árnyalatot, mégis több volt benne a kék szín. Akárcsak a zafír, de még annál is szebb az övé. Teljesen fekete füleit előre hajtotta. Különleges motívummal van kiemelve mindkét szeme alatti rész. Fekete szimbólum, mely megkülönbözteti a többi társától. Egészen a belső szemsarkától a szem alatt végig fut, majd a külső szemsarkától vesz egy fordulatot, és az orra felé kunkorodik. Az orra nem túl nagy, halvány vörös és sötét barna kevert színnel, ami pont jól illik tekintetéhez. Erős nyakán a szőre mindig selymes és puha, mint mindenhol a testén. Az állától egészen a hátsó lábakik világosabb színű szőrzet fut végig, mint amilyen az alap színe. A mellkasán hosszú szőrét meglegyintette a szél, és még most is láttam mennyire tiszta és fényes mindenütt. A háta erős, még se túl hosszú. Hátsó lábain minden egyes pillantással kivehető az erek sokasága, s a combján az izmok feszülése. Tudtam, mikor egy másik puma ugrik rá, ez az egyik legfőbb testrész amit használ, megpórbálja egy nagy rugással eltaszítani magától az illetőt. Melső két lábán egészen a könyökétől fut végig hosszú dús szőrzet, míg a hátsó lábakon csak a comb és a farok találkozásáig. Hosszú farka olyan dús volt, mint az összes mellék szőr összegyűjtve a testén. És a vége felé közeledve egyre sűrűbben, ami végül egy hatalmas szőrköteg. Nem olyan, mint az oroszlánok farokbolytja, mert a farkán a szőr alapjából nem egyenletes hosszúságú, hanem egyre dúsabb, hosszabb, így a farka végén a legszőrősebb, s ez a része szinte teljesen fekete, a különbség csak annyi, hogy ahogy a vége felé haladunk egy fehér csík veszi körül az egész farkát, pontosan a bolyt kezdete előtt, beleolvadva a fekete színbe. Megállt velem szemben, a fejemmel bólíntottam felé, majd üdvözöltem.
- Öröm Téged újra látni, Keela! - mondtam, teljes őszinteséggel a hangomban.
Tisztelettel meghajtotta a fejét lassan, majd viszonozta a köszönésem.
- Az én szívem is szárnyal, hogy újra láthatlak! - Bársonyos hangja tele volt örömmel, mégis komoly maradt.
Már több mint egy fél éve annak, hogy utoljára láttam volna. Az élete nem olyan egyszerű azok után, hogy félvérnek kellett születnie. Az anyja egy puma, aki a hegyekből kószált el az elsivatagosodott területekre. Én magam nem tudom, miért ment olyan messzire, hiszen az út odáig nem könnyű, bár megtudnám tenni, de nem kevés idő. És az ottani erdők tele vannak veszéllyel. Végül megérkezése után azon a környéken más féle nagymacskák nem voltak az oroszlánokon kívül, melyek a kövek, sziklák és a föld uralkodói azon a tájon. Keela anyja a hegyekben élő társaival a források védelmezői, így szügsége volt a víz jelenlétére. Azon nyomban ahogy megérkezett, megkereste a legközelebb lévő forrást, ahol épp oroszlánok hűsöltek, s áztatták magukat a vízben. A vezérük vette észre egyedül az idegen nőstény pumát eleinte. Nem volt hozzá barátságtalan egyáltalán, kifejezetten tetszett neki, így egy hamar össze barátkoztak, aminek végül Keela lett az eredménye. Félig puma, félig oroszlán nőstény kölyök. Ott született meg abban a falkában. Nem sokkal később az anyját megölték a falkában élő nőstények, azt hazudva Keela apjának, hogy egy farkas harapta el a torkát. De Keela épp az anyjával volt amikor megtörtént, s az egészet végig nézte egy üreges fatörzs mögül. Teljesen oda lett a lelke. Akkor sok minden megváltozott benne. Elveszítette kölyök korának játékosságát, s magába fordult, nem törődve semmivel és senkivel többet. Az anyja jelentette számára a mindenét. Egy évet nevelkedett tovább az oroszlánfalkában apja védelme alatt, majd őt hibáztatta anyja haláláért, s elüldözte Keelát. Bár ő tudta, hogy nem az apja volt, mégis hitt a nőstényeknek és neki nem. Így hát elmenekült, már fiatal nőstényként. Azóta az életét egyedül élte, majd itt a mi erdőnkben találkoztunk elősször. De fél évvel ezelőtt vissza ment szülőföldjére, hogy apjával újra kibéküljenek. Most ahogy itt állt előttem, észre vettem mennyire megváltozott. A szeme csillogott, amit előtte nem vettem észre ilyen nagy mértékben. Azt hiszem jól alakultak a dolgok számára, amíg távolt volt.
- Mi történt veled e hosszú idő eltelte óta, kedves barátom? - Kérdeztem egy mosollyal.
Elindult felém, s minden egyes lépésnél meglengett hosszú, bársonyos szőre. Megállt a szikla előtt, majd hasonlóan hozzám, felkapaszkodott rá, és egy mozdulattal felhúzta magát, aztán leült mellém, s maga köré tekerte hosszú farkát, majd rám nézett bársonyos tekintetével. Mélyet sóhajtott mi előtt belekezdett volna.
- A helyzetem koránt sem olyan, mint amire számítottam. Olyan dolgok történtek velem, amiket soha nem fogok elfelejteni. De ez alatt az idő alatt sok mindenre rájöttem, egyben apámmal kapcsolatban is, és más dolgokkal is. Mikor vissza mentem, alig ismert rám. Mondjuk nem csodálkozom, sok minden megváltozott bennem. - Egy kis nevetést éreztem a hangjában.
- Szerintem nem csak belül változtál meg.- Válaszoltam mosolyogva. Tudta mire gondolok.
- Mint mondtam, igen sok mindenen mentem keresztül, és ez változással jár minden szempontból. Apám szinte teljesen úgy tett, mintha nem is történt volna semmi, és az a pár év is mintha elfelejtődött volna számára. Sokat szenvedtem ez miatt, Ned'rila. A lelkem a mai napig se gyógyult be igazán, hiába találkoztam most ismét apámmal. És egy másik érdekes dolog fogadott vele kapcsolatban: új családot alapított. Nem olyat, mint amit a falkán belül épít fel a társaival szemben, hanem saját, boldog családot. És a nőstényének már két kölyke is született, azaz az új trónörökösök. Annak idején, mivel apám a falka vezér, én kerültem volna a helyére, de félvér létem miatt nem fogadtak el, így a falka teljes mértékben ellenezte, azt mondták örüljünk, hogy megtűrnek minket anyámmal. Persze, ezt csak akkor mikor apám nem volt ott. - A fák lombkoronájit bámulta, s résnyire nyitotta a szemét.
- Elősször mikor meghallottam ezt az egészet, azt hittem ott hagyok mindent ismét, és vissza jövök. De mikor láttam, ahogy apám a kölykökkel milyen boldog apaként bánt, egyszerűen nem bírtam rá haragudni. Azt hiszem, nagyon szeretheti őket. De hát ez így normális. És örülök, hogy boldog lett. Legalább már ő nem szenved annyit. - Mindkét füle megrándult egy kicsit, aztán az egyik mancsával erősen megdörzsölte őket. Valószínűleg viszkethetett neki. Lassan leereszkedett, s lefeküdt mellém.
- Szóval akkor legalább ez a problémád megoldódott. Tudod, hogy apád boldog. Bár én Téged szeretnélek már boldognak látni egyszer. - Fordultam hozzá komolyan.
- Rólad nem is beszélve. - Rám nézett.
Elfordítottam a tekintetem. Tudtam, hogy nem szereti, ha azt kérem legyen végre boldog, bármi áron. De ő is tudta, hogy én se. Így könnyen vissza vághatott bármikor, ha erről beszéltünk. Rövid idejig csönd volt kettőnk között, majd ismét megszólalt bársonyos hangján.
- Te is jól tudod, hogy nem sokban különbözünk ilyen szinten. Te is ugyan úgy szenvedsz. -
- Igen, de én a saját lelkem miatt őrlődöm. Régebben az az egy dolog foglalkoztatott, hogy miért bántottak a többiek. Nem akartam én velük barátkozni. Csak annyit szerettem volna, hogy békén hagyjanak, több nem is kellett volna. De talán jobb is így. Akkor találtam rá az erdő szépségeire. És rád is. Ha a többi tündével olyan jó viszonyban lettem volna, mint ők egymással, akkor nem hiszem, hogy nekem meg lenne ez az életem. Így köszönetet mondok nekik, amiért így történtek a dolgok. S bár már nem foglalkozom mások megjegyzéseivel igazán, mégis néha a fülemben cseng az összes, és olyankor elbújnák a föld alá. De sose szerettem volna olyan lenni mint ők. - eszembe jutott Kazeria viselkedése - Nem hiszem, hogy azzal többet érnék bárki számára, ha fent hordom az orrom, és azt aki egy kicsit is más, durván bántom, akár szavakkal, akár fizikailag.- Rátettem a karomat a térdemre, és hagytam hogy előre lógjon.
- Bár énse vagyok híve az erőszaknak, de úgy gondolom ha egyszer látják, hogy nem vagy sebezhető, akkor utána békén hagynak. - Láttam megváltozott az arca egy kicsit.
- Nem értem mondjuk a tündék viselkedését. Ilyesmiről csak tőled hallok persze, de egyszerűen nem tudom elképzelni őket olyannak, ahogy elmeséled. Azt hittem minden tünde ugyan olyan. De be kell látnom, tévedtem. - Lassan rátette az egyik lábát a másikra.
- Na és... még mindig gyötörnek azok az erők? - fordult felém, én pedig tágra nyitottam a szemem.
Elfordultam tőle. Erről egyedül ő tudott rajtam kívül. Hirtelen felvillantak az emlék képek, amint az erdőben sétálok, és minden olyan volt, mint minden egyes napon. A fák ugyan olyan pompában tündököltek, mint az előtt, s akkoriban a virágok szinte el lepték az avar szintet, így nem csupán a zöld volt a legfőbb szín. Nem is történt olyan régen, még mindig tisztán emlékszem. Nagyon dühös voltam, úgy menekültem az erdőbe, szél sebesen rohanva, mindegy merre, csak el a várostól. Az nap olyan dolog történt, amit még ma sem hiszek el. Véglis az egész gyökere ismét Kazeria, és a barátai voltak. Úgy tartják, aki a magányt kedveli, az számára egyenes út visz a gonosz markába. Most is tisztán hallom, az akkori szavaikat, amiket hozzám vágtak: "Sose leszel olyan, mint mi" "Örökké a magány lesz a társad" "A gonosz élve elemészt"... Ott lett vége mindennek, mikor az utolsó tünde szájából elhangzott ez a mondat. Megmerevedtem, majd el rohantam, nem érdekelt mit gondolnak. Ezek a mondatok felpezsdítettek bennem valamit. A felgyülemlett harag, fájdalom és düh keveréke megteremtette lelkem sötét részét. Talán mindig is ott szundított, csak sosem volt alkalma arra, hogy megmutassa magát. Hát most már lett. Felmásztam az egyik fára, amilyen gyorsan csak tudtam. Ott őrlődtem, azt se tudtam mit tegyek, a kezemet ökölbe szorítva a fa törzséhez nyomtam. És mikor elemeltem egy pillanatra onnan, ledöbbenten meredtem arra a kis részre, ahol a kezem volt. Fekete lett a fa törzse. Nem füstölt, nem parázslott, és nem is kezdett el égni. Csak egyszerűen fekete lett ott, ahol az öklöm volt. Megnéztem a tenyerem, hogy az is fekete lett-e. De semmi sem volt rajta, csupán az eredeti halvány kleor bőrszínem. Nyeltem egyet, és meg se tudtam mozdulni. Fogalmam sem volt róla mit tettem. Leugrottam a fáról, majd eltávolodtam tőle, félve attól hogy megint valamit tesz vele az érintésem. Nem, egyszerűen nem mertem hozzá érni semmihez. Leborultam a földre, felhúztam a térdem, rátettem mindkét karomat, aztán ráhajtottam a fejemet. Akkor ismét belém csapott a fájdalom. Most már ez is bántott. Mi a csudát tettem? Miután lenyugodtam, vissza másztam a fára, minden egyes érintésemet figyeltem, a helyét ahova nyúltam, de sehol sem volt hasonló folt. Mi több, az az egy is eltűnt. Elhalványodott, aztán láttam, hogy teljesen eltűnt. Arra gondoltam, talán a fa érzékeny lehetett azon a területen. De nem tudtam választ találni. Elmeséltem Keelának, aki ugyan csak döbbenten reagált, s neki is fogalma se volt, hogy mi történhetett.
- Azóta nem történt semmi ilyen, ha arra az esetre gondolsz. A helyzet az, hogy attól a perctől kezdve kerültem a fiatal tündék társaságát, jobban mint előtte. Az idős, felnőtt tündék sose bántanának semmivel, ők mindenkivel szemben ugyan olyanok. Hovari úr is nagyon jó barátom, és mindig is számíthattam rá. De azóta nem is éreztem, akkora dühöt, mint abban a pillanatban. Még mindig nem jöttem rá, mi történt pontosan, de talán épp ez a dolog lényege, hogy ne tudjam meg. Ha lesz alkalmam egyszer, akkor pedig ki fogom deríteni.- most már ránéztem, de nem mosolyogtam. Bántott az egész. De... valahogy újra átakartam élni.
- Biztos vagyok benne, hogy a válasz ott kering valahol. De az nem biztos, hogy itt fogod megtalálni. -
Ebben volt valami. Lehet nem itt kell keresnem a választ. De mindig is az erdőben találtam mindenre, akkor nem értem most mért lenne máshol amit keresek?
Bólintottam egyet, s ezzel lezártuk ezt. Túl sok gondolat forgott a fejemben a beszélgetésünk alatt, és szerintem ezzel ő is így volt. Annyi esemény sort láttam újra, és újra, hogy kicsit belefájdult a fejem is. Láttam, hogy Keela az oldalára fekszik, majd fejét lassan eldönti a sziklára, s lassan lehunyja a szemeit. Mellé másztam, kicsit lejjebb mint ő. Lefeküdtem, majd a karomat rátettem puha hasára, aztán már nem is láttam belőle semmit, mert ellepte a puha szőr tenger, én pedig lehunytam a szemem, s hamar álomba merültem.

2. fejezet

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) A csillagokig című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Gondolatok Bonifác napján című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Így vagyunk című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Szerelemkút című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Csak úgy címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Így vagyunk című alkotáshoz

eferesz alkotást töltött fel Sakkjátszma címmel

hundido bejegyzést írt a(z) Anyáknapi merengés című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Így vagyunk című alkotáshoz

Vox humana alkotást töltött fel Visszanéző címmel a várólistára

Vox humana bejegyzést írt a(z) Sziluett című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Sziluett című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)