Győző nem szerette a reggeleket. Hat éves lelke minden rezdülése tiltakozott a dunyha alóli kibújás ellen. Az új nap soha nem hozott újat. Mindig, minden nap ugyanaz. Anyja sietős sürgölődése a sparhelt körül, ahol a puliszka már keservesre ázva várta az éhes gyerekszájak rohamát. Apja folytonosan morgó arca, a mindennel elégedetlen, szúrós tekintete, amely néha jobban fájt, mint a gyakori pofonok.
Aztán mégis kidugta sovány lábacskáit a jó melegből és kapkodva rángatta magára szegényes ruhácskáit a jéghideg sár-padlón ugrándozva. A Nap már felkelt, de a hajnali hideg még áthatóbb volt ebben a kényszeredett csillogásban.
Belépett a konyhába, és illendően köszönt édesanyjának, akinek már nem tellett egy mosolyra sem, csak parányi pupillái csillogásából tudhatta a kisfiú, hogy egy picit talán örül neki az anyja. Szépnek látta az anyját. Fáradtnak, de szépnek.
Vidd ki a kecskéket- sóhajtotta az anyja, és elé rakott egy tál puliszkát. Győző gyorsan tömte magába az ételt, majd szorosabbra húzta magán a kis kabátját és elindult az istállóba.
A félhomályban pislákoló-szemű állatok kigőzölgő párája mindig nyugtató hatással volt rá. Szerette ezt a meleg, fojtó illatot.
A kecskék persze rögtön tudták a kis retesz elhúzásakor, hogy most mi fog történni. A kis ajtó kinyílt, az állatok pedig viszonylagos rendben kitódultak rajta, csak a kajla-szarvú bak bökött egyet a fiú felé, szeme fehérjét kifordítva.
Az erdőben hagyta a kecskéket legelni, majd szép lassan terelni kezdte őket a megszokott kis ösvényükön, hogy tudjanak közben enni az állatok, de azért haladjanak is, mert a végtagjai a hideg reggelben való folytonos egy helyben állástól már elgémberedtek.
A kecskebak egyszer csak felcsapta a fejét és merően nézett az erdő sűrű aljnövényzete felé. A kisfiú is arra kémlelt, de nem látott semmit. A bak hirtelen őrült vágtába kezdett az erdő mélye felé, a többi kecske persze követni akarta. Győző ide-oda rohangált, kurjantgatott, egy vékony akácgallyal terelgette össze a kecskéit, de a bakot nem találta. Kicsi lelkét sírás fojtogatta, nem tudta, mit tegyen. Ha a keresésére indul, a többi kecske is elszédeleg valamerre, de ha nélküle megy haza, biztosan lesz kapsz. Mégiscsak a második megoldást választotta. Sietve hazaterelte a kecskéket. Gondolta, bezárja őket az istállóba és visszamegy megkeresni a kecskebakot, míg apja észre nem veszi a dolgot.
Óvatosan nyitotta a kisajtót és terelte az istálló felé az állatokat. Bereteszelte őket, majd kilépett az istállóból. Apja ott állt előtte, felszegett fejjel és lefelé hajló, kemény ajkakkal.
Hol a bak? - kérdezte sötét hangon.
Az erdőben, elszaladt, de megyek és... - felelte riadtan a kisfiú, de nem tudta befejezni a mondatot, mert az apja kezében észrevette a rozsdás, félelmetes láncot, amely le is csapott rá.
Édesapa, neee - üvöltötte a fiú, de tudta, minden hiába. Ha apja elvesztette a türelmét, nem tisztelt sem Istent, sem embert. Lassú, kimért mozdulatokkal sújtott le a fiára a lánccal. A gyermek embriópózba gömbölyödve várta a verés végét. Aztán egyszer hatalmasat reccsent a lábában a csont és elájult.

Arra ébredt, hogy már jócskán elmúlt dél, ő pedig saját vérébe beleszáradva fekszik a homokos udvaron. Anyja arcát látta, ahogy a kis konyha ablakán nézi őt, könnyes szemekkel és tudta, hogy ő már soha nem mehet be abba a házba....