HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 23

Tagok összesen: 1815

Írás összesen: 44927

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kőműves Ida
2017-08-13 15:56:28

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2009-07-17

Élet-halál harc

Élet-halál harc

Nem szeretem az igaz történeteket. Valahogy mindig kilóg a lóláb. Valaki valamit mindig be akar magyarázni az embernek. Bele akar erőltetni egyfajta igazságot a saját kis sztorijába. És ettől az egész hiteltelen és élvezhetetlen lesz.
Nem szeretem az igaz történeteket, most mégis, én is ebbe a hibába esek. Egy igaz történetet fogok elmesélni, amelyet olyasvalakitől hallottam, akinek szavához nem férhet kétség. (Vagy igen).
Volt egyszer egy ember, nevezzük Kovácsnak, és volt egyszer egy kiskutya, őt meg mondjuk Fifinek. Kovács úr azzal foglalkozott, hogy tanítgatta teniszezni ama balgákat, akik haszontalan semmiségekkel múlatják el életük drága idejét, Fifike meg azzal, hogy szerette Kovács urat, és az egész nagy családot, amiben élt, és szerette az összes embert, állatot és bogarat és növényt a földön, ahogy csak egy kiskutya szeretni tud, vagyis teljes szívével, lelkével.
Fifike nem Kovács úr kutyája volt.
Fifike a család kutyája volt, de gyakran tartózkodott Kovács úr társaságában a teniszpályán és más helyeken.
Egy nagyvárosban éltek, Pécsett, Debrecenben, vagy Kazincbarcikán, mindegy is hol. Gyakran beszélgettek egymással. Példaképpen elmondok egy vissza-visszatérő párbeszédet közöttük Nap-nap után így zajlott le, magától Kovács úrtól tudom.
-Fifi mellettem hevert az anyósülésen, -mesélte Kovács úr, - fáradtan nyalogatta a jobb kezem, amelyikkel a sebváltót kezeltem. Hja egy kiskutya nagyon el tud pilledni az egész napos rohangálásban a teniszpályán. Beértünk a Baross-téri körforgalomba, a Keleti pályaudvar elé.(Nem ott történt, valahol, egy másik városban máshol, de mit se tesz!) Szóltam neki: Fifi itt vagyunk a Keleti pályaudvarnál, ki se nézel? A kiskutya felemelte a fejét, hegyezte a fülét. Felpattant, és felkapaszkodott mellső lábával a műszerfalra. Egyenesen a Keleti pályaudvar szárnyas épülettömbjére nézett, nem érdekelte sem a Park-szálló, sem a többi körben látható épület. Konstatálta, hogy tényleg a Keleti pályaudvarnál járunk, tehát már csak egész kicsi kis út van hátra hazáig, majd visszafeküdt békésen az ülésre, s szinte hallani lehetett, ahogy szól: jaj de jó, éhes vagyok, szomjas vagyok.
Április 22-én szerdán Kovács úr és a kiskutya együtt mentek ki a teniszpályára. Fifi már a kapubejáratban elkezdett nyüszögni, és aprókat vakkantani: ki szeretnék szállni, gyorsan, gyorsan. Kovács úr csitítgatta, végigsimított szöszke fején: jól van jól, mindjárt kiszállhatsz, türelem, nyugalom.
Aztán már be is állt a kocsi a szokott helyre, nyílott az ajtó, és Fifi futhatott amerre akart.
Odajött Miska, Köszöntötte Kovács urat. Jelentette, hogy az éjszaka folyamán különös esemény nem történt
-Etessük meg Plútót, -mondta nem sokkal azt követően Kovácsnak, hogy kinyitották az épület ajtaját.
Plutó a telep házőrző kutyája volt, az előző üzemeltető által örökbehagyott, nagytestű mérges németjuhász. Kovács némiképpen tartott ettől a kutyától, de igyekezett nem mutatni. Plutó Fifit természetes ellenségének tekintette, föl alá futkosva ketrecében elszánt dühvel csaholt rá, ha a kiskutya a ketrechez közelített. Fifiben volt annyi természetes életbölcsesség, hogy messze elkerülte Plutó ketrecét, olyankor ment csak arra, ha Kovács urat kísérte, s akkor is csendes nyugodt békességgel szaporázta Kovács úr oldalánál, igyekezvén a konfliktushelyzetet amennyire lehet mérsékelni.
Kovács úr kivitt egy nagy húsos-konzervet a ketrec elé és nekilátott kibontani. Szólt Miskának, csalja messze hátra, az épület mögé Fifit, ne lábatlankodjanak a közelben. Plutó vadul ugatott a ketrecben és fel-alá rohangált.
Elég hosszú ideig elpepecselt Kovács a konzerv kinyitásával, de végre készen lett vele. Kezében tartva a pléh dobozt, Plutó ketrecéhez lépett. A farkaskutyát ebben a pillanatban már csak az ellátmány érdekelte, nyálát csorgatva nyomult a ketrec ajtajához. Kovács azt hitte Miska és Fifike már messze járnak, kinyitotta résnyire a ketrec ajtaját. Eszébe nem jutott volna, hogy Miska és Fifi ott vannak még a kis fenyő tövénél, 15 méterre a kutyaketrectől, hisz jó pár perc eltelt azóta, hogy rájuk szólt. Az pláne nem jutott eszébe, hogy a nagy kutya kitörhet a ketrecből. Plutó soha nem tett ilyesmit, legalább is addig a percig, április 22-én 9 óra 30-ig nem.
Akkor azonban ezt tette!
Mint forgószél a papírfecnit sodorta el a nagytestű németjuhász a cingár Kovácsot a ketrec ajtajánál és kirontott a szabadba.
Egy tört pillanat erejéig a telepvezető azt gondolta, Plutó, ráunva a ketrecbeli élet rabkenyerére nem akar mást, mint elfutni valamerre, ki a szabadságba, de aztán meghallotta Miska nyögésnek ható kiáltását: jaj, ne, és egy puffanást, amint a gondnok csizmás lába belezuhan a farkaskutya oldalába.
A kiáltás és a puffanás ráébresztette a valóságos helyzetre. Végig nyilallott az egész testén: Plutó elkapta Fifit!
Hogy hogyan zajlottak le az ezt követő percek, azt csak sejteni lehet. Igen, csak sejteni, mert Kovács úr maga sem emlékszik vissza az események minden mozzanatára. A küzdelem, ami az ember és a vérszagtól megrészegült, fenevaddá változott házőrző között lezajlott, s amit most itt közreadok így tehát csak Kovács úr foszlányos emlékképei és az én elképzeléseimnek valamiféle kusza egyvelege.
A gondolat gyorsaságával termett Kovács a helyszínen. Fifi kétségbeesetten vergődött Plutó szájában, sírása: jaj segíts, jaj, jaj ments meg innen engem, a férfi szívébe tépett
Egyik lábát átvetette a nagy kutya testén, megmarkolta Plutó félelmetes állkapcsát, s teljes erőből feszegetni kezdte szétfelé. Igen ám, de az, az állkapocs olyan erős volt, mint a tömör öntött-vas, milliméternyire sem engedett. Egy perc már lefutott. Fifi sírt: jaj segíts, jaj nagyon fáj. Kovács látta, az oldalából vérpatak csorog a földre. Minden erejét beleadta.
Egy újabb lélegzetelállító perc telt el. A küzdelem reménytelennek látszott. A férfi érezte, elveszíti kis barátját, nem lesz képes kiszabadítani Fifit a vas-álkapcsok közül. Érezte, eljön az a rettenetes pillanat, amikor fel kell adnia. Plutó elszalad majd Fifivel és széttépi. Annyira megijedt saját kétségbeesésétől és tehetetlenségétől, hogy megkettőzött erővel vetette bele magát a küzdelembe. A farkaskutya hátsó lábával hátrarúgott, karmait nekifeszítette Kovács lábának. Az egyik görbe fekete köröm sebeket tépett a térdén és a combján. A térd feletti seb különösen fájdalmas volt, négy-öt centiméter hosszú, és mély. Bőven patakzott belőle a vér, lecsorgott Kovács lába szárán, elvegyült Fifi vérével. A két vérpatak egyesült, vérfolyammá dagadt. A vér belecsorgott a férfi tornacipőjébe, tocsogott a lába a sikamlós vörös vérmasszában, ahogy megvetve, majd arrébb toppanva vívta a harcát az összetúrt földön a kisfenyő tövében.
Valahogy sikerült kitérnie a húsát szaggató karom elől. Fifi nyöszörgött, sírt: jaj ments meg, jaj siess, nem bírom már sokáig.
Fifi hangjától a rémület összeszorította Kovács úr szívét. Nem veszítheti el drága kis társát, a család szeme-fényét. Mit mond majd a fiának, Gergőnek? És a másik fiának, Bencének? És a lányának és a többieknek? Azt mondja majd: Fifi meghalt, én ott voltam, az én hibámból történt?! Nem, nem mondhat ilyet. Nem veszítheti el őt! Harcolnia kell az utolsó esélyig, míg mindketten meg nem menekülnek, vagy mindketten meg nem halnak.
Kovács úr tudta: együtt mennek most már bele életbe, vagy halálba.
A teniszpályáról kitódultak az emberek, és szörnyülködve nézték, mi folyik ott. Az 1-es pályán, közelebb a fenyőhöz két férfi játszott, most a pálya bejáratánál álltak kerek szemmel. A távolabbi pályáról, a 3-asról is átjöttek ketten, megálltak ők is tisztes távolban. Kovács nem észlelte, hogy ott vannak. A vak pánikon, ami elfogta, amikor rádöbbent, nem tud segíteni Fifin, lassan felülkerekedett egy racionális gondolat. Mint mentőötlet jött, egyenesen az égből. Igen, lehet, hogy egyenesen tényleg onnan. Kovács később biztos volt benne, hogy a töltés oldala mellett, a kerítésen kívül nyújtózó magas fák lombkoronája felett végig ott lebegett valaki, és segítette őket.
A kutya haragszik az orrára! Hányszor hallotta ezt gyermekkorában a nagyszülei vidéki házában, nagyapjától, nagyanyjától. Ne piszkáld a kutya orrát, mert nem szereti. Szinte hallotta a hangot a múltból. Jobb kezével Plutó felső állkapcsát markolta, ballal az alsót. Jobb kezének mutatóujja egészen közel volt a farkaskutya orrához. És akkor megtette. Hüvelykujjának körmét oldalról teljes erővel belenyomta Plutó fényes fekete orrába.
-Micsoda szerencse, hogy rég vágtam körmöt, -futott át az agyán.
Az állkapcsok varázsütésre szétnyíltak, a vérző, nyivákoló kis lény, Kovács úr kis barátja lepottyant a földre. A nyüszítés megszűnt, úgy feküdt mozdulatlanul a kicsi kutya a földön, mint egy véres rongycsomó.
Kovács térdre esett, ölbe kapta magához ölelte.
-Édes kicsim, -mondta Kovács úr a kiskutyának. -Ne félj nem lesz semmi baj. Édes kis tündérem!
Arra nem emlékezett, hogyan került vissza Plutó a ketrecbe. Talán Miska kergette vissza a többiek segítségével. Nem gondolt rá, mi lenne, ha az a vad, megveszekedett állat ellene fordulna. Elvégre elragadta tőle a zsákmányt. Ez a lehetőség eszébe sem jutott. Csak Fifivel törődött abban a percben. Be kell kötözni. Be kell takarni. Azonnal orvost kell hívni.
-Kicsi kis tündérem, -mondta neki, ahogy vitte. -Ne félj semmitől. Minden rendben lesz.
Hátrament a kiskutyával az épület sarkához. Lerogyott az egyik műanyag kerti-székbe. Fifi vére átáztatta a nadrágját deréktól lefele csupa vér volt mindene. Odaadta a kocsi kulcsát Miskának.
-Hozz egy plédet, és a hozd ide a kötszeres ládát, -mondta a gondnoknak.
Beszólt a pályára:
-Uraim, nincs önök között véletlenül egy orvos?
Az egyik férfi kijött a 3-asról.
-Orvos vagyok, -mondta. Megnézte a kiskutyát.
-Súlyosak a sebek, de túléli. Majd mindjárt bekötözöm.
Kovács vigyázva a székre helyezte Fifit. Az orvos körbetekerte a gézzel az oldalát.
-Kórházba kell vinni. Siessen.
A férfi letérdelt a kiskutya elé a földre. Nem törődött a térdén lévő nyitott sebekkel. Belecsavarta a pokrócba. Megsimogatta, megpuszilta szőke fejecskéjét.
-Drága kis tündérem, -mondta neki. -Én édes egyetlen drága kis tündérem. Meggyógyulsz, meglátod!
A kiskutya, nagy komoly bizakodó tekintettel nézett vissza. Szeméből ki lehetett olvasni, mit mondana, ha beszélni tudna:
-Hiszek neked! -mondta Fifi Kovács úrnak. -És küzdeni fogok, ígérem, ahogy te küzdöttél értem!
Mondták a férfinek, menjen, mossa ki, kötözze be a térdén és a combján lévő sebeket. De nem lehetett a sebekkel törődni. Hívta Gergőt, Gergő nem vette fel. A kicsi kutya nagyon csendesen feküdt, zihálva, nehezen lélegzett. Kovács visszaült a kerti székbe és újra az ölébe vette. Bence számát pötyögte aztán, sikertelenül, Bence sem jelentkezett. Minden eltelt perc súlyos veszélyeket hordozott. Ahogy hasztalanul teltek, úgy romlott egyre jobban Fifi állapota. Indulni kellett volna a kórházba, de a teniszpályán, mindentől elszigetelten nem tudta hová fusson. Kellett a segítség. Valaki a családból, aki kikeres egy rendelőt, egy kórházat. Katit hívta, a lányát, hívja azonnal a fiúkat, próbálja elérni őket mindenképpen. A kislány végre felvette. Kovács elmondta neki mi történt. Perc sem telt bele, megcsörrent a telefon. Gergő aggodalomtól csengő hangja szólt a készülékből.
-Édes Istenem, -mondta. -Hogy van az én kiskutyám? Találtam a közeletekben egy állatorvosi rendelőt. Nincs messze. Beszéltem az orvossal, tudja fogadni. Kati azonnal ott lesz. Induljatok el, mi is megyünk, és ott találkozunk.
Befutott Kati. Szaladva ért hátra az öltözőkhöz, ahol az apja ült, Fifivel az ölében. Lihegett, arcáról, nyakáról csorgott a víz. A kiskutya légzése megváltozott. Nehezen lélegzett, minden levegő-vételnél szürcsögő hangot hallatott. Kovács szólt újra az orvosnak, jöjjön, nézze meg.
Az orvos kitakarta a pokrócból, lehajolt hozzá, hallgatta a légzését.
-Nagyobb a baj, mint hittem. A tüdeje megsérült. Azonnal induljanak vele a kórházba. Meg kell műteni. Nem biztos, hogy túléli. Menjenek már!
Mintha mentőautó lenne, úgy robogott keresztül a városon Kovács úr kocsija. A férfi bekapcsolta a reflektort és folyamatosan nyomta a kürtöt. Nem vette figyelembe sem a piros jelzést sem a stop-táblát, sem a jobbkéz-szabályt. 130-al mentek át a forgalmas kereszteződésen. A Gondviselés úgy látszik velük volt, mert nem történt baj. Az utca végén a lámpánál, a szemben közlekedők forgalmi sávjában előzte meg a sort, egy másik helyen jobbra kanyarodott a legbelső forgalmi sávból. Fifi Kata ölében ült. Kötésén átszivárgott a vér. Mellső lábával kitámasztotta magát, hogy levegőhöz jusson. Szaggatott, szörcsögő légzése megrémítette a kislányt.
-Jaj, Fifi ne, kérlek ne csináld ezt, -mondta Kati sírva. -Nem bírom ki, édes Istenem, nem bírom ki.
Végre megérkeztek abba az utcába, ahol a rendelő volt. Pont akkor futottak be az ellenkező oldalról Gergőék is. A két kocsi szembe találkozott. Timi, Gergő felesége átvette a kicsi kutyát Katától és már szaladt is vele be egyenesen a rendelőbe. Az autók nagy nehezen leparkoltak, és utasaik, Kovács úr, Kata, Gergő, és a két pici, Gergő és Timi ikrei futva indultak a ház felé, ahol a rendelő volt. Lementek az alagsorba, ott volt lenn a műtő. Timi jött elébük kisírt szemmel.
-Műteni kell. Nagyon súlyosak a sebei. Az orvos szerint kevés az esélye, hogy életben marad. Azt mondta az orvos, most búcsúzzunk el tőle, műtét előtt, ha akarunk.
Lábujjhegyen mentek be a műtőbe. Fifi a műtőasztalon, az oldalán feküdt. Félig aludt már, az injekció kezdett hatni. De körbenézett tágra nyílt, dióbarna szemeivel. Látta maga mellett a családját. Megsimogatták, megpuszilták mindannyian. Kovács úr maradt a végére. Ezt mondta neki:
-Én nem búcsúzom Fifi. Tudom, hogy nem lesz semmi baj. Tudom, hogy visszajössz, s labdázunk majd megint a teniszpályán. Légy erős kislány, vigyázz magadra és harcolj!
A kiskutya elaludt. Csak véres, tépett oldalának emelkedése, süllyedése mutatta, hogy van még benne élet. Az orvos kiküldte őket az előtérbe. Leültek ott a lépcsőre és sírtak, reménykedtek, vártak.

-Ne sírjatok, -mondta hosszú hallgatást követően Kovács úr a családjának. -Vissza fog jönni közénk. Újra a mi kis kutyánk lesz. Nem veszítjük el őt, meglátjátok!

Ha valaki várakozott már nagybeteg hozzátartozójáért izgulva, imádkozva a műtő előtt, az tudja csak igazából, milyen nehezen telik egyik perc a másik után. Óráknak tűnt, mire újra kinyílt az ajtó. Az orvos megpróbált mosolyogni.

-Túlélte, -szólt az orvos. -Vigyék haza, vigyázzanak rá! Ha a következő három napot túléli, életben marad.

A három nap eltelt. Fifi élt. Hallatlan erőfeszítéssel a saját lábán ment ki a kertbe dolgát végezni. Élt, de nem volt jól. Feküdni nem tudott, éjjel nappal a fenekén ült, két mellső lábával kitámasztotta magát. Nehezen, kínlódva vette a levegőt. Harcolt. Túlcsorduló szeretettel ragaszkodott a családjához, nem akarta elhagyni őket, elmenni a sötétségbe.

A következő nap Timi nem bírta tovább nézni ezt a mérhetetlen szenvedést. Valamit tenni kellett. Felpakolta a gyerekeket, a kiskutyát és elautózott az Állatklinikára. Kovács a teniszpályán volt, ott értesült a történtekről. Gergő hívta fel a rossz hírrel. Szomorúan, remény-vesztetten beszélt Gergő.
-Most műtik újra. A professzor nem sok reményt lát a felépülésére. Azt mondja csoda kéne, hogy ne haljon meg. Bordái eltörtek, átszúrták a tüdejét. Sokkos állapotban van, vérmérgezése van. Majd hívlak újra.
Kovács húzta a gereblyét. Keményen rányomta a nyelet, hogy a fogak behatoljanak a salakba. Fel kellett lazítani a pályát, túl kemény volt már a felső rétege. Hetek óta nem esett az eső, és a korán jött nagy meleg felgyorsította a kiszáradás, felkeményedés folyamatát. A hármas pálya szélső kerítése mellett dolgozott éppen, ami közel esett a forgalmas főútvonalhoz. Behallatszott az utca lármája, a buszok szusszanása, ahogy erőt vesznek a lámpánál az indulásra, hallatszott az arra haladó szerelvény csattogása a sínen. Tolta-húzta a gereblyét és közben beszélt valakivel. Ugyanaz a Valaki volt, aki segítette őt és a kiskutyát a farkaskutya elleni küzdelmükben. Kovács nem tudta, hogy létezik-e ez a Valaki, de tudta érezte, a napnál világosabban, hogy ott van.
-Segíts most újra, -mondta neki. -Légy vele, és velünk ebben a válságos órában. Tudom, hogy nem érdemlem meg. Ne az én kedvemért tedd meg, hanem az ő kedvéért, Őt nézd, ne engem. Ő is a Te teremtményed, szeret Téged, s szereti ezt az egész nagy világot, a családját, az embereket, a madarakat, a füveket. Te mindent meg tudsz tenni, minden dolog felett hatalmad van. Egyetlen levél sem hullhat le a fáról a Te tudtod és akaratod nélkül. Mentsd meg, a szeretetéért és a mi szeretetünkért. A Te nevedben ígértem meg a családnak, hogy élni fog és visszajön. A Te nevedben ígértem meg neki is, tudod.
Nyomta, húzta a gereblyét. Verejtéke átáztatta az ingét, levette hát, s a padra dobta. Az a Valaki, akivel beszélt, ott lebegett láthatatlanul a töltés oldalában nyújtózó magas fák ég felé nyúló, zöld lombsátra felett. Lehet, hogy nem így volt, nem volt ott senki, csak Kovács képzelte, hogy van ott valaki. Kovács elejtett erről egy megjegyzést, amikor a történetet mesélte, onnan veszem.
-Nem ígérhetem, hogy jobb ember leszek, -folytatta a telepvezető, - túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megváltozzak, de azt megígérem, hogy minden erőmmel törekedni fogok arra, hogy jobb legyek. Kérlek, segíts, kérlek, ne hagyj el minket!
Órák teltek el a gyötrő várakozásban, de mintha csak egy perc lett volna.
Megszólalt megint a mobil.
-Én vagyok. Sikerült a műtét. Most alszik. Lélegeztető-gépen van, és be van kötve az infúzió.
A prof azt mondta, hogy továbbra is fennáll az életveszély. Nagyon félek...
-Ne félj, -mondta a fiának Kovács. -A mi édes kis kutyánknak nem lesz semmi baja, meggyógyul és visszajön hozzánk, meglátod.

Nem szeretem az igaz történeteket. Már úgy értem azokat, amelyek valakivel megtörténvén, azonmód lejegyzésre kerülnek az illető által, aki elszenvedte a történetbeli történéseket. Mindig felsejlik mögöttük a másodszándék: rá akarnak erőszakolni az olvasóra valamiféle, fajta eszmét, (rögeszmét) igazságot, tanulságot. Ha meg nem akarnak, akkor az a baj, akkor meg minek íródtak?
Mégis, így utólag belegondolva azt kell mondjam, e történet jobban megírt lehetett volna tán, ha maga Kovács ragad tollat és írja le. Mert félek, így meg én magyaráztam bele olyasmit, amit eszem ágában sem volt belemagyarázni. Kovács azonban nem tud történeteket írni, ahhoz, hogy az ember történeteket írjon, képesség kell, ő teniszezni tud, és a pályát gereblyézni, az a szakmája.
A képességről egyébként csak annyit, hogy akinek képessége van kerek, egész mondatokat megfogalmazni, annak nem biztos, hogy képessége van arra nézve is, hogy abból kisüljön valami. Ez előny is, hátrány is.

No, itt hagyom abba a füstölgést.





Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7435
Időpont: 2009-07-27 08:33:58

Köszönöm kedves Eszti! Csak most tudok reagálni soraidra, mert most jöttem meg a Balatonról, -de nagyon jól esnek. A lényeget látod, és a lényeg tényleg az, amit írsz. Átjön-e, vagy sem. Ez a kérdés.
Üdvözlettel: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7440
Időpont: 2009-07-21 08:03:42

Kedves Laci!
Szerintem is mindegy, hogy egy történet igaz vagy költött, a lényeg az, ami az olvasóhoz átjön. A tiéd pedig pedig átjött.
Szeretettel: Eszti
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7435
Időpont: 2009-07-20 10:36:31

Kedves Panka! örülök, hogy elolvastad, s annak is, hogy tetszett! Mindegy is talán, hogy igaz, vagy költött törénet...
Üdvözlettel: én
Szenior tag
dpanka
Regisztrált:
2007-11-07
Összes értékelés:
5348
Időpont: 2009-07-19 09:05:47

Kedves Bödön!
Nagyon megható a történeted. Nagyon szépen megírtad. Nem tudom, de én szeretem az igaz történeteket. Kovács egy csupaszív ember lehet. Bizonyára azért írtad le az ő történetét, hogy a tiszteletedet is kifejezd. Gratulálok!
Barátsággal Panka!

Legutóbb történt

KMária bejegyzést írt a(z) Az új kenyér című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Szappanszív címmel a várólistára

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Az új kenyér címmel a várólistára

KMária bejegyzést írt a(z) ünnep ( húsvéti gondolatok) című alkotáshoz

KMária bejegyzést írt a(z) Veszprémi hangulatok című alkotáshoz

KMária bejegyzést írt a(z) ( egy érdemtelen ) reggel című alkotáshoz

KMária bejegyzést írt a(z) Bőrömön nyárutók... című alkotáshoz

KMária bejegyzést írt a(z) Csendvilág című alkotáshoz

KMária bejegyzést írt a(z) Ládagyári történet 1. rész című alkotáshoz

KMária bejegyzést írt a(z) Ládagyári történet 2. rész című alkotáshoz

KMária bejegyzést írt a(z) Nekem a vers... című alkotáshoz

KMária bejegyzést írt a(z) Nekem a vers... című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Ihlet-füzér című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Eruptív című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Tükröződések című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)