HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 6

Tagok összesen: 1863

Írás összesen: 48275

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2019-05-15 22:31:41

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Maat Ka RaFeltöltés dátuma: 2009-07-18

Apámnak

Apámnak, születésnapjára


- Nééézd, Pisti! A dédi sííííír!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
A három gyerek őszinte megdöbbenéssel és tizedmásodpercre pontosan egyszerre nézett oda. Nem hittek a szemüknek.
Vénséges vén öregasszony volt. De annak ellenére, hogy öreg volt, mint az országút, nem volt egy besavanyodott, életunt boszorka (ahogy azt talán gondolni lehetett volna). Sőt: Olyan jókedélyű, vidám és jóságos volt, hogy szokatlan volt tőle az efféle érzelmi megnyilvánulás. A gyerekeket milliónyi jó tanáccsal látta el, és annyit mesélt nekik kitalált és valóságos történetet, hogy a gyerekek azt gondolhatták: kellőképpen ismerik őt.
De nem tudták, hogy a rengeteg csodás élményen, a kimondhatatlanul bőséges élettapasztalaton, fantázián kívül, ami angyali szeretetével vegyülve kiül arcára, mennyi minden rejtett érzelmet, soha ki nem mondott titkokat, még fájdalmas eseményeket is őriz szívében. Sokat gondol a múltra, ezt azért a gyerekek is tudták, de azt sose gondolták volna róla, hogy így tud sírni...
Nem mertek szólni. Egy pisszenés se hallatszott a tágas szobában. Féltek. Mi történhetett... a Nap boldogan engedte be sugarait a világoskék függönnyel szegélyezett ablakon, a kis résen tavaszi fuvallat suhant be a szobába. Valahonnan a távolból vidám gyerekkacaj hallatszott, ami most határozottan zavarónak, kínosnak tűnt ebben a feszült csöndben. A falak sárgásak voltak az idő vasfogától, az időtől, mely több, mint a három gyerek életkora összesen... Pedig Pisti mennyit dicsekedett, hogy ő már bizony 9 éves!
Viszont tisztaság az volt, ráadásul makulátlan, az öregasszony mindig is nagy gonddal ügyelt a rendre. Most is csak ült, hintázott az ódon hintaszékben, kezét, melyben szokásos kis keresztszemes hímzését tartotta, most gyengéden ölébe hajtotta, egy nemrég fényesre sikált porcelántárgyat nézett, de tekintetén látszott, hogy valahova a távolba mered, át a vázán, át a tárgyakon, át a falon, át az időn és téren, valahova a messzeségbe... könnyei gyöngyszemként gurultak a sok mosolygástól-nevetéstől ráncos szája széle mellett.
De egyszer csak megtört a csend. A jóságos öregasszony megérezte, hogy őt nézik ilyen mereven, és nehogy ezek az ártatlan teremtések még el találjanak szontyolodni, egy szeretetteljeset nevetett, és elkezdett mesélni...
- Tudjátok, édeseim, amikor a ti vén öreganyátok egy kicsit fiatalabb volt...
A gyerekek megkönnyebbülten felsóhajtottak. Mégsem jött el a világ vége... megint olyan, mint régen, szerencsére, csak talán elkalandozott... igen, ez kétségtelenül így is történt, csak talán jobban a kelleténél... a feszült pillanatból hirtelen a megszokott érdeklődés lett. Körbeülik, mosolyognak.
- ...harminckét évvel volt nálam idősebb. Emlékszem, amikor kislány voltam, szegényt gyakran ok nélkül is megbántottam. Nevettem a lógós bőrén az arcán, a soványságán, a beszédén...istenem, milyen szeretetre méltó volt... úgy szeretett engem, mint még talán gyermeket szülő sose. Emlékszem a vicceire, azokra a suta és már rég megunt mulatságaira, amiket azért mindig ugyanolyan hévvel és beleéléssel mesélt el... arra a türelemre, ahogy bánt velem, hogy sosem ütött meg, ahhoz nem lehettem volna elég rossz gyerek... Hogy milyen elszántsággal békített minket édesanyámmal, ha perpatvar volt... Hogy úgy tudott engem bátorítani, ha az iskolában ért valami baj... ti azt nem tudjátok, milyen sorom volt nekem abban az iskolában. Bezzeg a mai fiatalságnak már sokkal jobb az élete. De én szerettem azt az iskolát, minden bántalom ellenére, és kiálltam mellette, még ha a legszívesebben a pokolba kívántam is volna. És ezeken a problémákon volt valaki, aki minden erejét megfeszítette, hogy könnyítsen. Ellátott jó tanácsokkal. Nem tagadta sohasem, hogy gyakran a diáknak van igaza és a tanár az ostoba. Tudjátok, ő nem csapott be engem sohasem. Megtanított az igazság szeretetére, a becsületességre. Nem akart sosem tökéletes lenni, de a lehető legtöbbet akart magából kihozni, a javamra. És ha kellett, támadó oroszlánként védett engem... szidott is néha, de a szíve vérzett közben. Jobban szenvedett, mint én... írt nekem egyszer egy levelet, amiben, mint István királyunk (biztosan már tanultatok róla, angyalkáim) tanácsokat adott egy szem gyermekének. És ő vágyott a legjobban arra, hogy ezeket helyesen tudjam hasznosítani... nem azért, mert ő mondta, hanem hogy nekem jó legyen. "A legfontosabb: amíg nem étkezel rendszeresen és nem alszol eleget, nem fejlődsz. A lényeg a rendszeresség, minden baj az eltolódott napirendből, kusza életmódból adódik."
Mosolygás. A gyerekek kuncogtak. Még ha nem is értenek belőle semmit, valamennyire megmarad a fejükben és így emlékeznek majd rá vissza egy napsütéses napon, dédunokáiktól körülvéve, ahogy most ezt ez az öreg nénike teszi. Talán csak akkor jönnek rá, mit is jelenthetett ez az egész... és könnybe lábad majd a szemük... (Jé, a nagymama sír! - ilyen mondatok hangoznak majd el) és már nem fogják tudni megköszönni a szeretett szülőnek...
Folytatta a mesélést: - Gyakran tettem olyat, amitől szívrohamot kaphatott volna, ha nem fogja vissza magát... gyakran csak magának tartott volna meg engem, de eszébe se jutott megtenni, hiszen tudta, én ettől szenvednék. Imádott és szidott, féltett és engedett, büntetett és sajnált, visszafogott és hagyott. A lelkét eladta volna, hogy ne váljak meg tőle soha... rettegett a gondolattól, hogy egyszer esetleg elköltözöm egy másik országba, és "többé nem lesz akkor lánya..."
Szeretetteljesen mosolygott. Visszaemlékezett az ember arcára, a mosolyára, a nevetésére, a beszédére, mindenére. És úgy érezte, soha ennyire nem vágyott arra, hogy csak egy pár másodpercre láthassa... de tudta, hogy az emlékeiben örökké ott él ez a kedves teremtés, oly intenzitással, mintha örökké ki akarná belülről tapétázni az agyát...
- Rettegett, mikor a magam útját jártam, és olyanokat tettem, amikhez talán neki nem lett volna bátorsága... de nem tartott vissza... nem tiltott el olyan dolgoktól, amiket én imádtam, de ő hű ellenzője volt... istenem, anyukám "kerítéseitől" mindig is meg akart óvni...
Most visszanyeli a könnyeit... most folytatja tovább a mesélést...
- Meglátjátok, majd ti is így fogtok visszagondolni szeretteitekre. Még ha most nem is értitek, nem is hiszitek. Én se hittem akkor. Nevettem, ha valaki azt mondta: viselkedj úgy, hogy évek múltán azt ne kelljen megbánnod. Ez a gyerekek rendje. Ti is csak akkor fogjátok megérteni, akkor döbbentek majd rá, mit is jelentetek anyátoknak, apátoknak, nagyszüleiteknek és nekem, amikor megtudjátok, minlen szülőnek lenni. Új értelmet, célt kap az életetek. Más értékek fognak számítani, mint előtte. És néha nevetni fogtok azon, hogy lehet ezt a kis pimasz vakarcsot ennyire rajongásig imádni... és könnyek közt rájöttök, ti is ilyen kis vakarcsok voltatok... de lehet, hogy akkor már nem tudjátok megköszönni nekik. És hibáztatjátok majd magatokat, hogy akkor éppen nem használtátok ki, hogy él...
A két kisebbik gyerek fojtott kuncogással incselkedtek egymással. Látszott, hogy valami más vonta el a figyelmüket. Mára elegük volt a rengeteg "példabeszédből". Belefáradnak ám az ilyen kicsi gyerekek. Nem is kell még, hogy megértsék... majd egyszer... A dédivel semmi baj, minden oké, már nem is kell annyira lélegzetvisszafojtva figyelni. Biztos megnyugtatja őt, hogy most ennyit mesélhetett...
Az öregasszony szeretetteljesen mosolygott. Egy csöppet sem haragudott. Nem volt szokása. Tökéletesen megértette őket.
De talán abba is maradt volna ez a beszélgetés, ha hirtelen nem gyorsult volna a dédike légzése, nem ejtette volna ki ráncos kezeiből kedves hímzését és jóságos arcára ki nem ült volna egy megfogalmazhatatlan meghatottság...
- Drága apám! Édes apucikám! A Bibliád... biblia volt számodra az egyetlen könyv, amit tőlem kaptál... nem volt egy remekmű, de érezted, hogy tele van szívem minden kis szeretetével... amit még esetlen kamaszként nem tudtam kimondani, kimutatni... de te tudtad, hogy ez mit jelent. Jobban tudtad, mint én. Jobban érezted, hogy szeretlek, mint amiről én magam tudtam. Drágám... örökké bennem élsz, anyával együtt, és csak egyetlen cél lebeg a szemem előtt: ugyanazt a szeretetet, gondoskodást, biztatást, segítséget tudjam én is átadni ezeknek a porontyoknak itt... és, mint egy családi hagyományt, ők is ilyen gyengítetlenül adják tovább... az övéiknek...
És sírt, zokogott, felszabadultan és megkönnyebbülést várva... sírt az édes, és könnyei csak úgy záporként potyogtak öreg, ráncos, sokat látott szeméből. A gyerekeket is átjárta egy pillanatra ez a meghatottság. Talán ösztönösen érezték, hogy ez nem mindennapi pillanat itt... még ha ésszel fel nem is foghatták...
Az alkony szeretettel bocsátotta be vörös sugarait minden ablakon, így ezen is. Mintha a világról, mint gyermekéről gondoskodna így, ilyen odaadással, türelemmel, figyelemmel. Mielőtt még leszállna az éj, betakargatja aranyló sugaraival nappalkáját az Anya, világ-ágyacskájában, és bronzos fényárral, mint mesével nyugtatja.
Kulcs csörrent a zárban.
-Anyuuuuuuuuuuuuu!!!!! - szólalt meg egyszerre három gyermekhang. És már rohantak is, mintha mi se történt volna, a kertbe játszani, vidáman ráncigálva anyjuk kabátját.
Az anya, egy csinos, magabiztos, mindig elfoglalt, fiatal nő, maradt.
- Várjatok már egy kicsit!- szeretetteljesen sóhajt. Puszit nyom az orrukra. Hátrafordul. - Mi van, nagymamácska? Jaj, már megint sírtál, ugye? Látom rajtad, nem tudod eltitkolni. Csak nem a gyerekek? Ja, értem már. Megint ő jutott az eszedbe. Ezúttal előttük. Istenem, mamácska, biztos már megint prédikáltál egy sort... tudom, tudom, mint a nagymamád... ne kínozd mindig önmagad. Ők mindig tovább élnek majd benned. Tudom, hogy szeretted őket. És hogy nem tudtad kimutatni. Már ezerszer mesélted, édesem! De már új családod van, egy fiatalabb generáció. Ja, képzeld csak, ma találkoztam az új ügyfelemmel, és hogy milyen egy felfuvalkodott alak...
Egy perc néma csöndet kérek, én, az író. Lássuk a hangulatot. Érezzük az alkony egyre gyengülő, sötétedő napsugarait. A szoba tiszta, lágy illatát... és jusson eszünkbe néha ez a megható pillanat, aminek most egy kicsit részesei lehettünk... amivel egy kicsit egybeolvadtunk... és örökké megmarad bennünk ez a csoda, ez az érték, amit lehetetlen ellopni a szívünkből...
A függöny lement. A színházat elhagyjuk. Az élet előadása a szívünkben folytatódik tovább.


Apa. Szeretlek, most és mindörökké, és Te mindig a szívemben maradsz.

2002. január

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2009-10-06 23:44:10

A történet eszembe juttatta Nagyanyót és Nagyapót...a velük töltött, oly rövidnek tűnő időt. Akiket szeretünk, valóban a szívünkben élnek tovább. Jó azt is látni, hogy van olyan ember, akit ennyire szeret az édesapja és viszont.
Alkotó
Maat Ka Ra
Regisztrált:
2009-07-17
Összes értékelés:
34
Időpont: 2009-07-22 19:55:05

Kedves Lady Nairi!
Nagyon köszönöm a hozzászólásodat! Valóban szívből jött ez a novella, bár talán túl érzelgősnek tűnhet. De ez csak a bennem lévő érzelmek intenzitása miatt van, ami a novella megírására késztetett. Bár a történet kitalált, az érzelmek valódiak.
Üdv,
Maat Ka Ra
Alkotó
Maat Ka Ra
Regisztrált:
2009-07-17
Összes értékelés:
34
Időpont: 2009-07-19 18:15:08

Kedves Antonius,
Köszönöm a hozzászólást a novellámhoz, jogos! :) Frissen regisztrált alkotó vagyok ezen az oldalon, és nem számítottam rá, hogy ilyen hamar kapok hozzászólást. De mint ahogy a novellám alatti megjegyzésben is látható, ez az írásom 2002 januárjában született, amikor 7 és fél évvel voltam fiatalabb, mint most, és akkor még csak írói vénám szárnypróbálgatásai történtek meg. Az írásaimat időrendi sorrendben fogom feltölteni, megírásuk ideje szerint; később a kevésbé régi írásaimat is láthatjátok, amik már jobban kiforrottak.
A Maat Ka Ra név pedig szerintem nem cefet, hozzám nagyon közel áll, egy nagyon különleges történelmi személyiségnek a neve, akinek nagy tisztelője vagyok.
Mindezek mellett is köszönöm a hozzászólásodat!
Üdv,
Maat Ka Ra
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2589
Időpont: 2009-07-19 06:25:43

Kedves Maat Ka Ra! (Cefet egy neved van Neked is!)
Ha a bemutatkozásodban nem azt olvastam volna, hogy írónő vagy, nem írtam volna megjegyzést.
Nekem valahogy túl "szeretetteljes" az írásod. Néhány mondatszerkesztési hibát is láttam.
Írjál nekünk sokat. Én hiszek abban, hogy fogsz még nekem kevesebb szóval többet mondani. (Persze lehet, hogy a hiba bennem van és mások máshogyan itélik meg az írásod.)

Üdv. a.


Legutóbb történt

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Gondolatok Bonifác napján című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 10. rész című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 9. rész című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Édes otthon című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Édes otthon című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A nyárfa címmel a várólistára

Jártó Róza bejegyzést írt a(z) Testvérek című alkotáshoz

Jártó Róza bejegyzést írt a(z) Anyáknapi merengés című alkotáshoz

Jártó Róza bejegyzést írt a(z) Szép mert szeretem... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mi szabdalja? című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Elmulasztott boldogság című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) A semmit hiába űzöd című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) A semmit hiába űzöd című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Mi szabdalja? című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)