HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 31

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49100

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Maat Ka RaFeltöltés dátuma: 2009-07-19

Lépcső

---*---

Rrrrrr... Rrrrrrr... Rrrrrrrr.....
A fiú kikapcsolta a vekkert.
"Már megint egy unalmas és reménytelen nap."- gondolta. Az ágyban maradt lustán, a plafont nézte, majd az ablakon beszűrődő kora reggeli fényt. Az ágya a szoba közepén volt. "Jobb vagy bal oldalon keljek ki az ágyból?"- gondolkozott unottan. "Mindegy", mondta magában, "így is- úgy is bal lábbal kelek föl..."
Megmozdulni sem volt kedve. Még az sem érdekelte, ha elkésik. És már az álma ellen sem volt kedve és ereje küzdeni. Azt álmodta, feleségül kellett vennie Reginát, a vértelen, csúnya, dundi lányt, akivel egyszer hírbe hozták. "Mit számít... voltaképp mit számít az egész." Regina volt a mintapéldánya a lehető legutálatosabb lányoknak, akit csak el lehet képzelni. "De legalább lány." Fájdalmasan kúszott az agyába az álom, de nem akarta elkergetni. Regina szendén pislogott bamba szemeivel, szégyenlősen takargatva kibuggyanó idomait, és elpirulva vigyorgott. A fiúnak hányingere volt. De nem érdekelte. Hagyta, hadd emelkedjen a gyomra. "Jobb sorsom úgysem lehet." Beletörődött.
"Vele legalább lehetne..." Huszonöt éves volt. Tominak hívták. És még sosem volt barátnője.
Ahogy a legjobb barátjának, Sándornak se. "Szegény Sándor"- gondolta Tomi. "Az ő helyzetét még szerény százhúsz kilója is nehezíti." Apropó, Sándor. Ha már így eszébe jutott, megnézi, írt- e neki valamit. Odakúszott a számítógép elé. Szerencsére közel volt, az ággyal szemben.
Fényképek. A franc vigye el jó' messzire Sándort. Fényképek. Egy álomszép mosolyú, sovány lányról. Tomiba belehasított a féltékenység. Úgy csapott belé az érzés, mint a lopakodó gyilkos baltája a gyanútlan áldozat hátába.
De aztán megnyugtatta magát. "Ez a csaj sose fog ránézni, mint férfire... Nem, az ki van zárva." És most a féltékenység helyét felváltotta a lelkiismeret- furdalás.
Az órára nézett. Most már biztos, hogy elkésik. Vállat vont. A tükör elé állt. Vigyorgott. Gúnyosan röhögött magán. "Ez jó, ez az arc jó, ez tetszene Reginának." Arra gondolt, miért épp akkor vág a leghülyébb pofát, mikor emberek (és főleg ellenkező neműek!) közelében van? És akárhogyan is erőlködik, nem megy másképp. Bezzeg otthon gond nélkül sikerül. "Hát persze, ez az én formám", mondta magában, és iróniával telt vigyort küldött a tükörképe felé.
Elhatározta, hogy átöltözik. Levette a pizsama-felsőjét. Végtelen lassú mozdulatokkal. Majd az alsórészt is. Méregette magát. "Vajon itt van a probléma?" Tanácstalanul forgolódott jobbra- balra a tükör előtt. "Vagy itt?" Nem tudta eldönteni, mi a baj vele. Huszonöt éves volt, és félt. Pedig úgy erőlködött.
"Épp az erőlködéssel van a baj"- mondaná Sándor. Tomi elmosolyodott a gondolatra.


---*---

"... Minden... minden nap ugyanolyan, mint az előző. Beleszakadok. Meghalok. Ki ment meg? Hol van az én Messiásom?"
Lélekszakadva futott, már fuldokolt az oxigénhiánytól, de futott tovább. Egyenesen a Szabadság- hídra. "Oda... oda kell érnem! Minél... előbb... oda kell... érnem... csak oda, és... ott talán valami más lesz..."
Lili nyakáról csurgott a veríték. Lihegése szinte visszhangzott a Duna vizéről, de loholt tovább. Mindig, amikor azt hitte, hogy rákanyarodott a Hídra, rájött, hogy valahol egész máshol van. Lihegve rohant tovább, a haját csapkodta a szél. Huszonhárom éves. És még nem volt senkije.
Kutyák tépték út közben. Emberek sikító kacaja hasította a szívét. Könnyei és izzadságcseppjei összemosódtak az arcán. "Na végre, a Híd...!" Odarohan lélekszakadva, ahogy csak bír, és mielőtt ráléphetne, a hír szépen kifordul a lábai alól, és eltűnik a szemei elől! "Ez nem lehet igaz!" És akkor torkaszakadtából ordít!
"Lili, Lili, Lili drágám! Édesem! Ébredj fel! Rosszat álmodtál!"- az édesanyja rázta fel a lidérces képekből. Reszketve ült fel az ágyban. "Meny...nyi azzz... idő?" Kiderült, hogy a vekker egy fél órával később fog csörögni. Akkor jó. Akkor még van ideje kiheverni ezt a szörnyű élményt.
"Bennem tűz ég. Nekem már várni nem szabad. Engem szólítnak útra, kéjre titokzatos, hívó szavak... á, ez Ady! De vajon... ki az, aki engem hív? Ki az, aki engem vár?" Hányszor elképzelte már az igazi szerelmet. Hány buja álmot élt már át a legkülönfélébb ideálalakjaival. Ha anyja csak a töredékét is megtudná, menten holtan esne össze.
A külvilágnak a lány mégis csak a szende arcát mutatja. Kedves, szerény, visszahúzódó, félrevonuló. De vajon miért? "Úgysem kapok semmit. Énrám úgysem figyel föl senki. Minek hívjam föl magamra még jobban a figyelmet? Hogy leégessem magam? Soha!"
Megint egy újabb nap. A lány mély levegőket vesz az ágyban. Nem bírja tovább a testéhez tapadó ágyneműt, kimegy zuhanyozni.
"Milyen jó ez a hűsítő víz. Vajon lehűti- e zaklatott szívem?
Mi a baj velem? Istenem, mi lehet a baj velem?"- Végigsimít a testén, nézegeti magát. "Vajon hol nem arányos? Ez is oké, az is oké, csak az összhatás siralmas? Miért?"
Aztán egy szál farmerben illegeti magát a tükör előtt. "Ha most lenne egy fiúm..." És gyakorolja a csábítgatási technikákat. Előrehajol... csücsörít... rázza a haját... a fejét billegeti jobbra- balra... Tetszik magának.
"Csak másoknak nem." És lehajtott fejjel otthagyja a fürdőszobát.


---*---

- Hi, Tom!- Egy harsány, vidám hang hasított a levegőbe, amikor Tomi beért az egyetemre. A fiú először összerezzent, majd észrevette a legjobb barátját, a mindig könnyed és jókedvű Sándort.
- Szia, Sándor. Megijesztettél!
- Ha- ha- ha! Mióta vagyunk ilyen ijedősek?
- Nem vagy vicces.
- Figyelj, Tomi, gondoltam, nem ártana egy kis kiruccanás! Eljössz velem a gólyabálra, meglesni az új csajokat?
- Mmmi? Hogy én? Ő, izé, nem is tudom. Mikor lesz? Nekem tanulnom kell.
- Na ne viccelj, haver, még azt sem tudod, mikor lesz, és már visszautasítod. Ide figyelj, eljössz, és pont. Meglátod, milyen jól fogjuk érezni magunkat. Rendezzünk versenyt, hogy ki tud több helyes csajt lefotózni!
- Te.
- Ha- ha, Tomi, mondták már, hogy nehéz eset vagy?
- Hol tartanék, mit gondolsz, ha nem az lennék? Na jó. Gondolkozom rajta. Ha ennyire igényled a társaságom, lehet, hogy elmegyek. De ne vedd készpénznek! Nem ígértem semmit!
- Ez az, Tomi, te vagy az én emberem! Akkor találkozunk a bálon, holnap este! És maradunk az utána levő bulira is! Szia!
- Várj, Sándor! Én még... nem is tudom, mit vegyek fel!
"Ez rossz kifogás"- gondolta Tomi. De Sándor már úgysem hallotta az utolsó szavait.


---*---

Csöngettek. Ki lehet az?
- Á, Laura! Szia! Mit keresel te itt?- tördelte a kezét Lili, miután ajtót nyitott.
- Nem mit, hanem kit! Téged! Hogy s mint? Pasik?
- Hahhh, ne viccelj, dehogy. Ha lenne valami új fejlemény, te lettél volna az első, akinek szólok. Hát veled mi van? A barátoddal jól megvagytok?
- Hát, szakítottunk. Untam már az állandó problémázásait. Komolyan, nagy kő gördült le a szívemről, mikor végre volt bátorságom elküldeni a fenébe.
- Úristen. Na ne.
- Bizony, ez van, de ne bánkódj, én se teszem! Tudod te is, milyen egy tutyimutyi alak volt szegény. Nem bánom, hogy vége.
- Ne mondj ilyeneket.
- Könyörgöm, az elsők között voltál, akik észrevették, mennyire nem nekem való! Persze, sírtam. Nem is keveset. De tudod, megértettem, hogy lépnem kell tovább. Így lesz ez jó. Talán a gólyabálon felcsípek valami helyes srácot!
- Laura, szólhattál volna, amikor vége lett köztetek. Tudod, hogy énrám mindig számíthatsz. Szerettem volna az első lenni, akinek elsírod a fájdalmad. Igaz, hogy nincs sok tapasztalatom ilyen téren, de azért megértettelek volna, hidd el.
- Jaj, Lili, ne szívd mellre, az a lényeg, hogy most már jól vagyok, nem?
- Hát...
- Ne beszéljünk erről... Most nekem ki kell mozdulnom, hogy élvezhessem az életet, a szabadságot! Gyere el velem a gólyabálra! Majd bemutatom Sanyit, tudod, a haverom!
- Nem. Nem megyek. Soha.
- Lili, ne hülyülj! Nézünk neked is valakit, hogy örökre elfelejthesd híres tapasztalatlanságod! Gyere, mert magam rángatlak ki a szobádból!
- Nem, én soha. Ne haragudj, de tudod, hogy nem bírom a tömeget.
- Mekkora egy sült marha vagy! Mit gondolsz, egyszer majd eljön a Nagy Ő, fehér lovon, szépen bekopogtat az ablakon, hogy érted jött, és felébreszt, Csipkerózsika? Hogy találkoznál fiúkkal, ha nem mozdulsz ki?
- Nem... nem.
- Együtt ismerkedünk! Tök izgi lesz! És kerítünk Sanyinak is egy aranyos lányt! Mit szólsz ehhez?
- Nem...
- Fiatalok vagyunk, Lili, élveznünk kell az életet...!
- Nem...
- Ide figyelj, nekem most mennem kell, de ajánlom, hogy meggondold magad. Nagyon sajnállak, hogy a szemem láttára rontod el az életed, és közben következetesen és kitartóan akadályozol, hogy segíthessek neked. Gondold meg magad. Holnap felhívlak, nyápic.
- És én megint nemet mondok! Te nem értesz semmit, kerítőnő! Tudod, hogy mindenki rajtam fog röhögni! Hallod?...
... Laura? Várj! Nem vagyok közéjük való! Laura! Laura!
De addigra már Laura elviharzott a lakásból.


---*---

"Kedves Naplóm.
Ma találkoztam egy fiúval a bulin, ahova Laura elrángatott. Áldom azt a pillanatnyi elmezavaromat, amikor elfogadtam a meghívását. A srác nagyon aranyos. Tominak hívják. Csak azért írok róla, mert eddig azt hittem, én vagyok a legvisszahúzódóbb teremtés a világon. De nem, mert ő. Azt hiszem, rokon lelkek vagyunk. Lehet, hogy egyszer még össze is barátkozunk egy picit. Úgy örülnék neki. Mármint, ha beszélgethetnék rokon lelkekkel.
Szóval, ez a Tomi nem igazán mer lányokkal beszélgetni. Vagyis nem úgy. Na, érted, mire gondolok. Mikor kezdene könnyedebbé válni a hangulat, egész furcsán viselkedik. Tudod, kedves Naplóm, én ilyenkor elég zavarba jövök attól, hogy nem tudom eléggé palástolni magam, és vagy elhúzom a csíkot, vagy elnémulok, és mindenkire vigyorgok, mint a fakutya. Állati hülyén nézhetek ki úgy. De Tomi... nos ő, hogy is mondjam, megnyílik. Vagyis inkább ál- megnyílik. Egy kicsit természetellenes lesz a hangja, erőltetetten formális, és beszél, és hadar, és minden lazaságot mellőz. Hát nem édes? Zavarban van, és ő mégsem adja fel, hanem megpróbálja büszkén kimenteni magát! Bárcsak én is lennék ilyen bátor! Biztos őt sem értik meg, mint ahogy engem sem.
Képzeld, Naplóm! Ezt nem fogod elhinni! Beszélgettünk! Tomi és... én! Beszélt velem! Egy fiú! Ráadásul pont a rokon- lelkem! Szegény, ha tudná, hogy már így írok róla! Mesélt mindenfélét, a suliról, no meg családi történeteket, vicceket (ne aggódj, Naplóm, nem OLYANOKAT!!! :-) ) és egy kicsit politizált is. Nem tudom, miért jött oda hozzám, pont hozzám, de odajött, és csak úgy leült, és elkezdett mindenféléről beszélni. Én mindvégig alig bírtam megszólalni, mintha egy gombóc lett volna a torkomban, nem is értem, miért, de képtelen voltam beszélni! Néha benyögtem egy ahát, egy igent, vagy azt, hogy hűha. Siralmas lehettem! Biztos jól leégettem magam! Úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, meghallja! Remélem, nem hallhatta meg!
Képzeld, Naplóm, szegény Tomi egy idő után csak úgy váratlanul elkezdett panaszkodni. Pedig én semmit nem mondtam neki, esküszöm! Mesélt arról, hogy milyen gorombán bánnak vele a lányok. Vele?!?!?! Aztán elkezdett szabadkozni a panaszkodásért. Aztán ócsárolta magát a szabadkozásért. Aztán elnézést kért az önócsárlásért. És mielőtt az "aha", "igen" és "hűha" válaszaim bőséges sorát akár csak egy nyikkanással is kiegészíthettem volna, jaj, tök kínos, ő lelépett! Egyszerűen csak gyorsan elbúcsúzott mindenkitől, és hazament! Szegény fiú! Biztos megbántottam valamivel! A kis lüke most biztos megállapította magában, hogy ő a legszerencsétlenebb fickó a világon! Bárcsak jobb beszélgetőpartnere lehettem volna! Idejött reménytelien beszélgetni, én meg valahogy elszúrom. Szegény fiú! Én vagyok a legnyomorultabb lány a világon!"


---*---

"Nulla óra három perc.
Naplóm.
Én vagyok a legkínosabb teremtés a világon.
Tudtam, hogy nem kellett volna elfogadnom Sándor meghívását a gólyabálra.
Ma is elszúrtam. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen hülye vagyok.
Az egész azon a rohadt bálon történt. Találkoztam egy lánnyal. Ne, ne gondolj semmire, kedves naplóm, ugyanis a helyzet siralmasan sült el.
Lilinek hívják, és nagyon szép gesztenyebarna haja van. Én biztos nem tetszenék egy ilyen szép lánynak. Odamentem hozzá beszélgetni, olyan magányosnak és szótlannak tűnt. Na, itt kezdődött a baj.
Először csak úgy beszéltem össze- vissza mindenfélét. Nem hiszem, hogy érdekelte volna. Nemigen válaszolt, legfeljebb annyit, hogy "igen", "aha" vagy "hűha". Ez is azt bizonyítja, hogy milyen egy unalmas alak vagyok. De olyan jó volt valakihez végre beszélni! Olyan tiszták és megértőek voltak a szemei, és akkor én, ó, szégyen, gyalázat! Elkezdtem neki kiadni a belső félelmeim! Most már így utólag tudom, mekkora ostobaságot követtem el, miért is érdekelné őt egy szerencsétlen fiú siránkozása? De akkor nem tudtam.
Miért is nem tértem észhez előbb? Miért is folytattam tovább, amikor éreztem, hogy a helyzet egyre kínosabb? Amikor végre észbe kaptam és leléptem, már túl késő volt. Vajon megrémült tőlem? Irtózik tőlem? Megrémült és rosszul lett, mikor látta, mekkora egy sült bolond vagyok?
Miért szúrok el mindig mindent? Eleinte azt hittem, talán összebarátkozhatunk, vagy hogy esetleg lehetne több is köztünk, de most már tudom, hogy erre többé nincs esély. Eddig nem tudtam magamról, hogy nemcsak a csajozási lehetőségeket, hanem még a barátkozást is képes vagyok elszúrni. De most már tudom. Szegény lány! Milyen élményekkel térhetett haza! Ó, én szerencsétlen! Én vagyok a legnyomorultabb teremtés a világon!"


---*---

Tomi bement az egyetemre.
Alig bírt lépni, a pánik összeszorította a torkát. Csak nehogy összefussanak...! Csak nehogy az arcába kelljen nézni...! Lopva tekintgetett jobbra- balra, hogy aztán ismét lesüsse a szemét. Csak nehogy találkozzanak! Csak nehogy összekapcsolódjon a pillantásuk! Akkor biztos elemésztené a szégyen.
Egyszer csak szinte a földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Szeme sarkából észrevette Lilit a folyosón vele szemben jönni. Úristen. Csak nehogy észrevegye. Csak nehogy észrevegye. Csak nehogy...
Felpillantott, de csak egy villanásnyira, amennyire rettegése és szégyenérzete engedte. Lili az ő arcába nézett várakozóan. Úristen, mit gondolhat most róla! Lám, még arra sem méltatja, hogy köszönjön! Hát ennyire siralmasnak tartja!
Tomiban felébredt a harag. Végre, legalább a harag, és nem a szégyen, nem a rettegés, nem a borzalmas önbizalomhiány. Felébredt benne a harag önmagára, szerencsétlenségére, a világra, és az összes női pillantásra, ami azt sugallja felé, hogy szégyellje magát. És ezt az érzést többé nem engedi el, határozta el Tomi.
Mennyivel jobb ez, mint a korábbi érzés! Mennyire megnyugtató, felszabadító tud lenni a harag- önmagunkra!
És ezzel a dühvel eltelve meggyorsította lépteit, és eltűnt a folyosón a lány elől. Az elől a bizonyos lány elől, aki olyasmit ébresztett fel benne, amit önmaga előtt is tagadott.
De az álmait nem tudta becsapni. Szerette.


---*---

Lili az ágyán ült, és sírt. Kétségbeesetten, és reménytelenül. "Mi van velem? Miért zakatol úgy a szívem? És miért bőgök úgy, mint egy hülye?" Hát persze, hogy összefutott Tomival. Nem rögtön a bál utáni napon, hanem egy nappal később, az egyetemen. Lili félt a vele való találkozástól. Nagyon félt. Félt attól, hogy a fiú szóvá teszi, hogy milyen unalmas teremtés, hogy még beszélgetni se lehet vele, hogy ő volt az, aki elrontotta a fiú jókedvét, és miatta kellett hazamennie. Vagy ami még rosszabb, a fiú észre sem veszi! A félelmei beigazolódtak.
Mikor a folyosón meglátták egymást, Lilinek összeszorította a torkát az idegesség. Figyelt, és várt. Tomi csak egy villanásnyira nézett rá, aztán lesütötte a szemét, és továbbrohant. Szinte azt mondhatni, hogy dühös arcot vágott! Igen, Lili biztos volt benne, hogy haragszik rá. És ahogy ott ült az ágyon és sírt, már abban is biztos volt, hogy soha ennyire nem volt szerelmes. És ennyire elveszett se.
Bebújt a takaró alá. Könnyű álom jött a szemére, belealudt a sírásba, könnyű, de zaklatott álmokat látott. Rohanás, tánc, forgatag, és ő meztelen... röhögnek rajta. Aztán mintha... fuldokolna! Igen, mintha fuldokolna a Balatonban. És megjelenik Tomi. Először ránéz, és elkapja a pillantását, és rideg közömbösséggel odébb sétál. "Tomi, Tomikám, hiszen csak álom! Gyere, és ments ki, hiszen csak álom! Nem mindegy akkor?"- mondta vagy gondolta Lili, de nem tudta megállapítani a kettő közti különbséget. És az álom szépen letisztul és egyszerre fel is gyorsul, mintha koncentrálódott volna... Tomi a vízben, egy szál fürdőnadrágban, úszik érte, nyúlánk testét ringatja a víz, hosszú karjaival csapkodva halad előre... dörög és villámlik, Lili a parti sziklák közt kuporog, és vár. És akkor Ő odaér... Tomi, Tomi, Tomi! A víz összecsap a fejük fölött... a testük összecsapódik... Mint a kígyólián a fát, úgy fonják át egymást hosszú tagjaikkal, és fuldokló csókjaikat eltakarja a hánykolódó víz a kíváncsi szemek elől. Aztán eltűnik a víz is, és nincsen többé más, csak Tomi... Tomi... Tomi...
Lili szép lassan magához tér. Sóhajtozása lassul. És elveszi kezét a combjai közül. És elpirul, egyedül, a sötét szobában.


---*---

Eltelt egy pár nehéz, hosszú, vánszorgó hét. A lány és a fiú néha összefutottak az egyetemen, eleinte szemlesütve sétáltak el egymás mellett, haragudva magukra, fájlalva a másik reakcióját, és titkolva- elnyomva önmagukban a - minő szégyen! - egyre növekvő, feltartóztathatatlan érzéseket.
Aztán történt valami, aminek mindketten szelíden örültek, de egy kis önvádat és újabb adag kisebbrendűségi érzést keltett bennük: Laura, a sovány lány, aki annyi fényképről mosolyog vidáman Tomi számítógépén, és aki Sándor "jó barátja", aki Sándornak szíve minden lelkesedésével meg akarta találni az igaz szerelmét, rájött, hogy ő az. És - nagy megdöbbenésére - pár nap leforgása alatt ebbe a felismerésbe testileg- lelkileg a legtökéletesebben beilleszkedett.
Nem, szegény barátaink nem is tudták leplezni irigységüket, önvádjukat, sorsszerűnek tartott nyomorultság- érzetüket, és azt a tudatot, hogy ők erre sosem lesznek képesek.
Éjszaka egymásról álmodtak. Reggel bűntudattal ébredtek. Napközben kerülték egymást. Este visszaemlékeztek, milyen ruha volt a másikon, akit ismét elkerültek, milyen pillantással nézett, vajon milyen hangulatban volt... és éjszaka egymásról álmodtak.
És közben büszkék voltak magukra, milyen ügyesen kerülik el a másikat, pedig milyen nehéz, és okosnak tartották magukat.
Egy idő után - a lány már nem bírta tovább - elkezdtek köszöngetni egymásnak. Csak ennyi. Köszöntek, aztán tovább mentek. És az új fordulat esténként hevesen megdobogtatta szívüket.
És még mindig nem jöttek rá, hogy ők maguk önmaguk legnagyobb akadálya.


---*---

Esős délután volt: hideg, nyirkos, zsibbasztó, magányos. Többé nem tudtak harcolni az érzéseik ellen, furcsa, közömbös apátiába süllyedtek, egy afféle "minden mindegy" állapotba, amiben semmit nem várnak, és már arra sincs erejük, hogy féljenek.
Későn ért véget az órájuk. Unott mélasággal indultak haza külön- külön. A lány beszállt a liftbe a harmadikon. Nézte a számokat és a gombokat, reménytelen közömbösséggel. "És ha találkozom vele? Voltaképp teljesen mindegy." A lift egyszer csak megállt a másodikon. "Mi a francért nem megy tovább?" Lili nyomogatta a földszint- gombot. Csak nem fog beragadni a liftbe, este, hidegben, egyedül? De az ajtó egyszer csak kitárult, és egy lehajtott fejű fiú lépett be, mélán a lift sarkába sétálva... mindaddig, amíg föl nem nézett, és a torkába nem fojtotta a szuszt a felismerés. Ő az.
Úgy bámultak egymásra, mint egy vicsorgó, támadni készülő, veszett vérebre.
- H... h... hhova...?
- A... ff... földszintre..."
Lili reszkető kezekkel próbálta eltalálni a földszint- gombot, nem sok sikerrel. Tomi odalépett, benyomott valamit, csak mert nem tudta már tovább viselni a helyzet feszültségét. "Biztos utál engem."- gondolták mind a ketten.
A lift csak leért a földszintre, egy kis kerülő után a harmadikon. Némák maradtak. Némán kiszálltak, és elindultak szótlanul egymás mellett. Nem volt már erejük elmenekülni se. Kisétáltak az egyetemről, lehajtott fejjel. A lány a Szabadság- híd fele tartott, Tomi méla beleegyezéssel követte. A híd egyik oldalán leültek a lépcsőre, és szótlanul nézték a vizet, a hidat, a csillagokat.
És ez a szótlanság teljes mozdulatlanságba merevítette a testüket. Nem tudták, mitévők legyenek. A helyzet egyre kínosabb volt.
Meg kellett törni a csendet.
- Én... - Tomi elhallgatott, amint Lili rémülten belenézett az arcába.
- Ő... izé... t...t...tudom, hogy utálsz...- mondta Lili, de nem bírta folytatni. Kitört belőle a sírás, úgy érezte, képtelen abbahagyni, és élete végéig így fog sírni és meghalni a végkimerültségtől, itt, ezen a hídon, talán nem is olyan soká... ölébe hajtotta a fejét, arcát eltakarta a kezével, és csak rázkódott, azt se igazán tudta, miért. A fiú teljesen megzavarodott, topogott ide- oda a lábával, aztán mentő ötlete támadt, előkapott egy papírzsebkendőt, megkopogtatta a lány vállát, és erőtlenségében csak súgni tudta: "Lili...!" A lány meglepődve pillantott fel. A sírás megkönnyebbülést hozott, zavartan ránevetett a fiúra, és elfogadta a zsebkendőt. Miután kifújta az orrát, mintha nem is történt volna semmi, nem bírta ismét, és újra sírásban tört ki.
"Most vigasztalnom kéne... ha egy lány sír, úgy illik, ha megvigasztalják..."- töprengett magában Tomi, és egy félénk mozdulattal megsimította Lili vállát. Aztán a fejét. Végigsimított a lány hosszú haján, és minthogy semmi reakciót nem kapott a lány részéről, hát nem is hagyta abba. "Talán annyira sír, hogy észre sem veszi." És Tomi perceken keresztül simogatta Lili fejét, haját, vállát, hátát, és úgy érezte, életében nem volt még boldogabb.
Lili pedig moccanni sem mert, nehogy a csoda elmúljon. Már rég nem sírt, de ugyanúgy maradt, mozdulatlanul.
Aztán eljött egy pillanat, amikor nem tudta, mit cselekszik, mintha egy pillanatra eszméletét vesztette volna, és csak percekkel később fogta fel, mi történik: odafordult Tomihoz lesütött szemekkel, a mellkasára hajtotta a fejét, és szorosan átölelte a fiú derekát. Úgy szorította, hogy a fiú, akármennyire is megpróbált mozdulatlan és hangtalan maradni, nyekkent egyet, és megrémült, hogy megijeszti a lányt.
Lili kinyitotta a szemét, és ekkor ébredt rá, mi történik. Ráébredt, de már nem érdekelte, mi fog történni, nem érdekelte többé szokásos szégyenérzete, olyan volt ez az egész, mint egy álom, és ki tudja, hátha mégis csak egy álom az egész? Soha ne kelljen felébredni!
És ekkor - életében először - átadta magát a pillanatnak, nem foglalkozva vele, milyen őrültséget tesz.
Egymás szemébe néztek. A lány lassan, nyugodt, kimért mozdulatokkal megsimogatta a fiú arcát, és mosolygott. Megfogta a kezét, és érezte, hogy a fiú hogy reszket. Lili feltérdelt a lépcsőn. A mellkasához ölelte a fiú fejét, simogatta, szorította, csókolgatta, ahol csak érte, a fejét, a homlokát, a nyakát, az orrát... Aztán megállt. És hirtelen rájött, milyen nagy a csönd.
Erre a fiú is rájött. És úgy érezte, már rég eszét vesztette, és tudatos elméje darabokra bomlott. Rátette tenyerét a lány vállára, majd keze tovább siklott, és ujjaival megsimogatta a nyakát. A lány megfogta a fiú kezét, és finoman lejjebb húzta, ekkor mindketten felkiáltottak rémületükben, és a lány hirtelen és minden gondolkodás nélkül megcsókolta a fiút.
Az ajkak összetapadtak. Fuldokoltak. Majd' szétrobbantak a szorítástól. Olyan volt az egész, mint egy ütközet, mint egy vad és véres csata, ahol a körülvevő világ szétrobban és megszűnik létezni, és nincs más, csak a forróság és láz, és ő, ő, ő...
Az egész olyan volt, mint egy zaklatott és gyönyörű álom.
A végén már észre sem vették, hol jár éppen a kezük, mit csókol éppen az ajkuk, fel akartak oldódni egymásban, szét akarták tépni a másikat, hogy belébújhassanak minél mélyebben, őrült robbanással csaptak össze, és mint a sivatagi vándor, ki heteken át szomjazik, úgy itták magukba a másik tüzét, kiéhezve, összes korábbi elfojtott érzésüket szabadjára engedve.
Amikor magukhoz tértek, dudálásra lettek figyelmesek. Valaki kihajolt a kocsijából, és rájuk kiáltott: "Menjetek haza! Gyerekek is járnak az utcán!"
"Mi már nem vagyunk ugyanazok...!"- gondolták büszkén, és ismét lerohanták őket az érzések. Sóvárgó és mindent felemésztő vággyal felkerekedtek, egymás szemébe néztek, büszkeségtől, boldogságtól, erőtől, beteljesüléstől sugárzó arccal. A lány azt mondta, "közel lakom, és egyedül." Rákacsintott a fiúra, és elindultak. Egymásba kapaszkodtak, mint akik lezuhanni készülnek valahová a mélybe, és csak az az egyetlen kar mentheti meg az életüket... Elindultak haza... és a fiú érezte: soha többé nem lesz boldogtalan. És a lány érezte: szétrobbantja a sugárzó életöröm, ami többé soha nem vész el.
És érezték, hogy eddigi életük legsóvárgottabb pillanatait élik éppen át. Boldogok voltak és büszkék, hogy életükben először képesek voltak valamire, aminek hiánya annyi éven át megfosztotta őket a boldogságtól: képesek voltak engedni önmaguknak, a szívüknek, és a pillanat beteljesülésének.
És akkor elöntötte őket a forróság.


---* Vége *---

2004. augusztus- október

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Maat Ka Ra
Regisztrált:
2009-07-17
Összes értékelés:
34
Időpont: 2009-07-24 12:06:25

(folytatás:)

Azért írtam meg ezt a novellát, hogy azok az emberek, akik hasonlítanak a novella nagyon is reális alakjaihoz, kívülről lássák magukat, és ők is képesek legyenek levonni ezt a következtetést: "Ezek gyagyások! :)) Hát nem látják, hogy sokkal egyszerűbben is alakíthatnák az életüket, és egy csomó szenvedéstől megkímélhetnék magukat??? Jé... talán én is tehetnék így...?" Ha néhány érintett eljut eddig a gondolatig, akkor már megérte megírnom ezt a novellát.
Üdv,
Maat Ka Ra
Alkotó
Maat Ka Ra
Regisztrált:
2009-07-17
Összes értékelés:
34
Időpont: 2009-07-24 12:05:47

Kedves Person!
Pont ez a lényege...!!! :)) Így kívülről szemlélve valóban úgy tűnnek, mintha "gyagyások" lennének, ahogy írtad, pedig nem azok, hanem átlagos fiatalok, az érzékenyebb típusból! Nem is sejtenéd, hányan vannak, akik méginkább "reménytelen esetek", és akiknek a története nem végződik ilyen szerencsésen, hanem sokkal inkább magánnyal és pszichológushoz járással. És igen, egyetemisták: intelligens emberek, ezért nagyobb rá az esélyük, hogy érzékenyebbek legyenek, jobban átlássák a világot, és azt, hogy mennyi mindent nem tudnak benne. Ezért sajnos talán az önbizalomhiányra is hajlamosabbak. Egyes statisztikák szerint a pszichológusok pácienseinek túlnyomó többsége egyetemista!
(folyt. köv.)
Olvasó
Regisztrált:
2009-05-12
Összes értékelés:
47
Időpont: 2009-07-23 22:58:26

Az önbizalom hiány jól ki van fejtve, meg egy kis önutálat is. Jó hosszan, jó alaposan. Már azt hittem soha nem jutnak egyről a kettőre... mitől ilyen bénák ezek? Állítólag eszes emberek, hiszen egyetemisták. Mitől viselkednek úgy, mintha gyagyások lennének?
Alkotó
Maat Ka Ra
Regisztrált:
2009-07-17
Összes értékelés:
34
Időpont: 2009-07-22 19:58:08

Kedves Sanyi!
Pont ezért írtam meg ezt a novellát... Hogy egy kicsit felszabadítsam azokat az önbizalomhiányban szenvedő olvasóimat, akiknek a kezébe/képernyőjére téved az írásom. Nem tudom, mennyire tudja ezt a célt betölteni, mindenesetre nemes szándék vezérelt...
Köszönöm a hozzászólásod!
Maat Ka Ra
Alkotó
eszesg
Regisztrált:
2006-03-29
Összes értékelés:
409
Időpont: 2009-07-21 10:59:05

Kedves Maat Ka Ra!

Aranyos love story! Olvastatja magát.
Sajnos az életkép a teljes valóságot tükrözi. A fiatalok többsége ugyanezzel az önbizalomhiánnyal küzd, amivel rettenetes nehéz helyzetet teremtenek maguknak. Pedig, ha tudnák, hogy mindenki egyszeri, megismételhetetlen, páratlan tünemény... Mindenki!

Üdv.: Sanyi

Legutóbb történt

Vox humana bejegyzést írt a(z) Fekete szemek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Játs(s)zma című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Játs(s)zma című alkotáshoz

Marcsy alkotást töltött fel Hová lettek ? címmel a várólistára

szilkati alkotást töltött fel Fekete szemek címmel

eferesz alkotást töltött fel Játs(s)zma címmel

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Averzió. Hogy miért? című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Sün Salamon az én nevem című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Sün Salamon az én nevem című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Sün Salamon az én nevem című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Sün Salamon az én nevem című alkotáshoz

Habib bejegyzést írt a(z) Játsz-Ma című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Hang-jegyes című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Hang-jegyes című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Vihar című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)