A boci búsan ballagott, mert lila ruhát nem kapott. Szomorúan ért a rétre, hogy aztán füvezzen egész nap, kedvére. Sütött a Nap, tűzött a rétre, a boci feje tetejére. Így hát hanyatt feküdt a fa alatt, hogy kérődzve visszajöjjön, néhány makacs fű falat.
A boci bucit azon törte, hogy lesz ismert így az ökör körbe. Melyik marha akarja, hogy átkarolja a karja, úgy sétáljanak a tópartra? Ragyogjon a telihold fölöttük, csattanjon egy romantikus csók közöttük. Súgná a marha a fülébe: mú, és szívéből elszállna minden bú. Nem kéne néki lila ruha. Nem akarna lenni két lábon járó sajtfigura. Vagy hogy csokizzon, arra sem vágyna, hogy csöpögjön érte minden marha nyála. A vajban sem akarná, hogy része legyen. Aki akar, tejport egyen. Csak egy macsó tehénnel lelépne. Mennének rétről-rétre, szabadon élve.
S míg fejében rózsaszín álom derengett, a kergetőző bárányfelhőkre merengett. Az idő utánuk szaladt, a boci poci közben üres maradt.
Mikor a rétre kiment a gazda, látta, hogy a boci a fa alatt fekszik a gazba.
Dühösen azt kiáltotta a... fűbe ülve, fának dőlve, keze ölbe, löttyedt tőgye tejtelen! Ez így helytelen! Ilyen ökör nem lehetek. Tejtermelek, vagy filozófus marhákat nevelgetek? Ha az állat tejelni nem akar, majd lesz belőle vasárnapi rántott karaj!
A tanulság csupán legyen annyi: próbálj meg marhának megmaradni